A negyedik nap még istenes volt...most már tudom, így utólag. Aznap még arra treníroztam a gyereket, hogy kibírjuk két fájdalomcsillapítóval per nap. Az ötödik és hatodik nap viszont fájdalomcsillapítós, sírós vinnyogásos, könnytelen könnyes áldatlan állapotban telt.
Már reggel gyanúsan kelt, ahogy odavánszorgott az ágyam mellé, felhúzott vállal, hogy a nyakát se kelljen mozdítani, s látszólag hegynyi gombócot nyelve, kézjelekkel próbálta tudtomra adni, hogy mennyire szenved, és segítsek rajta - nem kellett, szegénykém, hogy mondja...jaj, látszott, de nagyon.
Azon a két napon félelmetes mennyiségű gyógyszert nyomtam belé, pedig sosem voltam nagy gyóygszerpárti...így volt némi megkönnyebbülés, de annyira nem, hogy boldoggá tegyen...
Aztán eljött a péntek, a kontroll napja, magamban már formáltam a szöveget, amivel leírni kívánom K állapotát a dokinőnek (kerülve a nagyon szemléletes, igen igaz fordulatokat, hogy ...olyan volt mint a mosott fos és stb). És csodamód nem sírva kelt, és gyógyszer sem kellett, és enni is anélkül evett - no, mi az? gondoltam...
S a dokinő kimondta az áment ránk: "Lepedék levált, seb nagyon szépen gyógyult, jövő héten mehet közösségbe is!"
Micsoda megkönnyebbülés! Az én kis hősöm, aki kínlódva, küszködve, de letolta a kenyeret, mert mami szerint úgy hamarabb gyógyul, és könnyebben lejön a lepedék...a kicsi felragyogott, és végre megdícsérte magát: "Mami, ugye milyen ügyes voltam?!"
Kicsim, olyan ügyes voltál, amilyen a mamid lehet sose lesz! Egyszer már kényszerből ugyan, de felkeltem a kórházi ágyból, s otthagytam a mandulaműtétre várók sorát. Ahova azóta se mertem visszamászni...
S mit tapasztalok? Nincs horkolás, elmúlt a dudogós orrhang, a hangja karcosabb lett, s mintha érthetőbb lenne a kiejtése, szeme csillogóbb, és eltűnt az a levegőhiány miatt arcára feszülő bamba nézés is....
Azt hiszem, jól tettük, hogy megtettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése