ABC Memória meg az én Drága Kisfiam

Na, mivel úgy néz ki, hogy maradi módon abban bíztam, hogy a gyerek az iskolában fogja megtanulni majd az ABC-t, de megvilágosodván már tudom, hogy dehogyis, ezért beadom a derekam a köz nyomásának. Így gyártottam egy ABC-s memóriajátékot. Találtam neten tökjó "kártyákat", amiket összepasszíroztam csupán kisebb méretre, hogy ne pocsékoljuk a még talponálló fákat, és majd aztán ezzel úgy megdolgozom K agyát, hogy majd ő lesz a következő....izé, a következő Valaki.

Ettől függetlenül tök marhaságnak találom, hogy hajtjuk a kölköket, mint a versenyagarakat.. Mint ahogy még 37 évesen azt sem tudom felfogni, hogy miért nem lehet mondjuk általánosan 9 órakor kezdeni a munkanapot. Az emberek tök találékonyan mindent feltaláltak, csak azt nem, hogy hogyan élvezzük az életet. Ugyanis minden lehetséges energiánkat arra fordítjuk, hogy loholva érjünk be mindenhova, mert jujjelkésünk...Pl ugye a sok kocsitól, amit ügyesen feltaláltunk, nem lehet haladni. A villamos is ügyes jószág, csak rövid. Meg még sokminden rövid, ami hosszabnak jobb lenne. Szóval loholás egész nap, s mire élvezni kezdenéd, már úgy lihegsz, hogy örülsz, ha levegőt kapsz. Nemhogy még élvezzed is.

Ma reggel annyira meghatódtam! K reggel elmesélte, hogy tegnap hittan órán azt kérte a Jóistentől, hogy gyógyuljon meg az ő mamijának a keze gyorsabban! Majdnem elpityeredtem. Pedig mindig olyan sok mindent szeretne, és mégis...

Iskolaválasztok már egy éve

És sose hagynám abba valószínűleg, ha nem lenne beiratkozási határidő. Míly szerencse, hogy van. Így tudom, hogy már csak max. három hét gyötrődés, és egészen szeptemberig nyugalom - dehogyis! Akkor jön a "jósulibairattam?"-para.

Miért ilyen kínszenvedés ez a suliválasztás?? Persze tudom a választ. 

Egyrészt túlparázom, de ez egy olyan faktor, amit a legtöbb anyaszerű lény nem tud kiküszöbölni. 

Másrészt - hát nem tojt minket az Isten krémiskola közelébe, s a körzeti rémiskolát értelemszerűen csak a rémek rémje választja. Mivel azonban az ovibajárás már adott elég támogatást a Shell kútnak, s anyu is kezd kinőni a szupernagyi funkcióból, ami a reggeli és délutáni crossautózás jellegű ovibamenéseket illeti, így keresni köllött egy emészthető távolságban lévő iskolát.

Miután Pest - Budapest - összes iskoláját feltérképeztem, kizárva az olyanokat, hogy ilyen erővel akár Győrbe is járhatna a gyerek, már csak 526.312 db iskola maradt, amit meg kellett emészteni. Szerencsére ebből is jópár kizárható volt: nagyon sportos, nagyon zenés, nagyon felzárkóztatós, nagyon tehetséges, nincs udvar, van udvardebrrr, nem tanul nyelvet, tanuldemilyet, naidebiztosnem - és így már csak 328.514 db iskola maradt. Következetesen próbáltam számbavenni, hogy mik legyenek a szempontok, mert ez így túlzás alapon... erre is gyártottam egy Excel táblát. Ez már beteges. Egyébként semmi értelme nem volt, de azért pár embernek elküldtem, hadd örüljenek ők is, hogy milyen jól funkcionálunk anyaként - ilyen összeszedettek és alaposak vagyunk!

Na, akkor elmentünk 126 játszóházba, 59 iskolafelkészítő foglalkozásra (ha más nem, a matrica miatt megérte), a nyílt órákat pedig különös vehemenciával vettem be. K-t csak egy ilyenre vittem el magammal, ahova jött a tesó is - a tökéletes beégés. K 3 percig tudott figyelő arcot vágni, utána előszedte a transformer autóját, és azzal brummogott (amit különben sosem tesz). D pedig gondosan átvette bátyó szerepét, s arra a kérdésre, hogy mi a kedvenc időtöltése, mit is felelhetett volna mást: Mi mindig Tv-t nézünk!. (Nabassz, mondom, csoda jó kezdet a tanítónőnél....persze azt nem említi a gyerekem, hogy kirándulunk, vonatozunk, horgászunk, kézműveskedünk..ehh, egye fene, úgysem ide akarunk jönni)

Így az iskolák száma drasztikusan lecsökkent - hol, milyen, tancsi néni - s most már csak egy van, ami jó lenne, DE...de ott van a fránya "de".  

A környék kicsit rémes, de mondjuk én is azon a környéken jártam suliba, nem lett semmi bajom (ne cáfolja meg senki!). Az, hogy szemben az a kórház van, ahonnan az Alzheimer kórban szenvedő öreganyám időnként eltünedezett, mikor bent volt egy ideig - hát, nem mondanám, hogy pikáns ízt ad a dolognak, de végülis a nyomasztó emlékeket jobb feldolgozni. Az egyik legundokabb dolog: az odajutás. Nincs horrormessze, csak az illetékes BKV-s eszköz, amivel odajuthatunk, az gyomorforgató közönséggel van többnyire teli. És most akkor bájosan kedvesen fogalmaztam. A másik undok dolog pedig a suli porlepte, mindeneszürke udvara. Napok óta azt kutatom, hogy hogyan lehet pl. ilyenre támogatást szerezni - mert az az udvar lélekölő. Szürke udvar, szürke házfal, szürke pókháló, szürke nap, szürke gyerekek....jujj.

Na jó, a cél: április 14-15. Túlélem. Csak utána a fiam is élje túl. Jól. Jaj, istenem!

Mit is mondhatnék....

Iskolát még nem sikerült választani, a nagyvilág forrong és borong, a kezem helyzete aggasztó, még a tenyerembe sem tudom temetni az arcom, ha éppen én is borongani szeretnék, a lakásban folyton minden tönkremegy, de állítólag jön a tavasz, és tegnap egy kalandor mókust láttam ugrálni azon csoffadt 10 fa egyikén, mely a Baleseti előtt nemvirul. Nem tudom, milyen járművel érkezhetett odáig..Talán a 24-es villamossal, vagy egy mezei mókus lehetett, mely kapott egy fuvart az egyik mentőstől...

Gipsz ex

Szerdán leszedték a gipszet a kezemről

tegnap látott a gyógytornász

dühös vagyok, frusztrált, fáj minden

inkább nem mondok semmit

ja, vagy idézem a dokit " Történtek már csodás gyógytornászi eredmények"

Mandula - utolsó felvonás

A negyedik nap még istenes volt...most már tudom, így utólag. Aznap még arra treníroztam a gyereket, hogy kibírjuk két fájdalomcsillapítóval per nap. Az ötödik és hatodik nap viszont fájdalomcsillapítós, sírós vinnyogásos, könnytelen könnyes áldatlan állapotban telt. 

Már reggel gyanúsan kelt, ahogy odavánszorgott az ágyam mellé, felhúzott vállal, hogy a nyakát se kelljen mozdítani, s látszólag hegynyi gombócot nyelve, kézjelekkel próbálta tudtomra adni, hogy mennyire szenved, és segítsek rajta - nem kellett, szegénykém, hogy mondja...jaj, látszott, de nagyon.

Azon a két napon félelmetes mennyiségű gyógyszert nyomtam belé, pedig sosem voltam nagy gyóygszerpárti...így volt némi megkönnyebbülés, de annyira nem, hogy boldoggá tegyen...

Aztán eljött a péntek, a kontroll napja, magamban már formáltam a szöveget, amivel leírni kívánom K állapotát a  dokinőnek (kerülve a nagyon szemléletes, igen igaz fordulatokat, hogy ...olyan volt mint a mosott fos és stb). És csodamód nem sírva kelt, és gyógyszer sem kellett, és enni is anélkül evett - no, mi az? gondoltam...

S a dokinő kimondta az áment ránk: "Lepedék levált, seb nagyon szépen gyógyult, jövő héten mehet közösségbe is!"

Micsoda megkönnyebbülés! Az én kis hősöm, aki kínlódva, küszködve, de letolta a kenyeret, mert mami szerint úgy hamarabb gyógyul, és könnyebben lejön a lepedék...a kicsi felragyogott, és végre megdícsérte magát: "Mami, ugye milyen ügyes voltam?!"

Kicsim, olyan ügyes voltál, amilyen a mamid lehet sose lesz! Egyszer már kényszerből ugyan, de felkeltem a kórházi ágyból, s otthagytam a mandulaműtétre várók sorát. Ahova azóta se mertem visszamászni...

S mit tapasztalok? Nincs horkolás, elmúlt a dudogós orrhang, a hangja karcosabb lett, s mintha érthetőbb lenne a kiejtése, szeme csillogóbb, és eltűnt az a levegőhiány miatt arcára feszülő bamba nézés is....

Azt hiszem, jól tettük, hogy megtettük.

Negyedik nap a mandulaműtét után...

Szóval ez így néz ki... egyelőre csak fájdalomcsillapítóval megy a létezés. A legrémisztőbb azonban az esténként visszatérő lidérces álom jelenség...

Mikor K-t kihozták a műtőből, nem is tért magához, csukott szemmel hányta-vetette magát, dörzsölte az orrát szegény...nem számított semmit, hogy a karomba veszem. Olyan volt egy idő után, mint aki delíriumban van: forgott a szeme, s hadakozott a szörnyekkel - elviselhetetlen volt, nézni, neki meg átélni gondolom. "Mondja már meg valaki, mi történik?", "Segítség! Valaki segítsen!" "Szörnyű, nem bírom elviselni!" "Ez a legszörnyűbb nap az életemben, mikor lesz már vége?"...s közben néha hirtelen felült, csak a szeme fehérje látszott, s mintha a ki akarta volna tépni a nyelvét. A szájtámasztól tiszta seb volt a szája körben, két foga kilazult, az arca feldagadt -  erre biztosan nem számítottam. Sokkoló volt, pedig voltunk már kórházban. Kb. 1/2 11-kor jött ki a műtből, viszonylag sokat aludt, de hajnalig nem szűntek a szörnyekkel való hadakozások...

És most kedd van, kicsit ugyan jobb, de még mindig csak fájdalomcsillapító tartja életben. Sírni nem tud, csak nyöszörög, ha már nem hat. Az arca még mindig fel van dagadva, a szája széle már gyógyul. Levegőt még csak úgy tud venni, mint régen - de állítólag még ez a sebek miatt van...Enni egyelőre nem  mindent tud, a legnagyobb fogyasztás nestéből van. Már én unom.

És nem várom az alvásidőt, mert jönnek a szörnyek...