Translate

2012. január 16., hétfő

Kutyaszarkeringő, közel az egyáltalán nem kék Dunához

Hogy mi is az a kutyszarkeringő?? Hogy nem ismeritek? Ó, pedig igazán ismerhetnétek! Ugyan hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Azaz a koreográfiáját. Ha akarom, ha nem. Van, hogy aprókat topoghatsz a Király utcán, van hogy bátran szökdécselhetsz, lágy toccsannásokkal szabdaltan egy-egy elvétett lépéskor, ha a Városliget kies fövenyén keresel alkalmat a kikapcsolódásra. Mostanában leginkább egy beszívott egér vitustáncához hasonlít. Szóval igazán ismerhetnétek, ti, Pesten felnőtt páriák.

Néha úgy elegem van. Korábban nagyon kutyabarát voltam, de mióta átmentem anyába, kicsit tartózkodóbb lettem a fent nevezett lényekkel kapcsolatban. Szinte képtelenség apró gyerekkel a városban, a városi parkokban önfeledten kóborolni, mikor mindig halkan, barnán kucorgó fondorlatos, fűben lapuló mozdulatlan csomagokba botlunk, lépünk, markolunk (ááááá...volt rá példa)
Sokáig Vé kutyájukat sem tudtam kedvvel fogadni. Bár Maszlag igen szimpatikus eb. Igaz, ő máshogy támad. Ha látogatóban van nálunk, akkor csontszilánk-aknákat helyez el a lakásban szerteszana, minek folytán gyakran szakad ki belőlem még utána is pár napig az óbazzz jajszó. Tudom, tudom, nem kéne meztélláb lenni, de ősasszony lényem ezt követeli.

Kutyát lakásban tartani maximum plüss formában fogok. Nemcsak azért, mert büdös a szájuk, és reggel, mit reggel!, hajnalok hajnalán a másik végükből áradó gázfürdő ébresztene, hanem mert nem...nem lennék hajlandó olyankor kelni, amikor még a pacsirta is kevesli a csipát a szeme sarkában, hogy körülnézzen a világban. És mert lelkiismeretes vagyok, szednem kéne a produktumot, de valahogy annak is tudtam örülni, hogy kinőttek a skacok a pelenkás korszakból. 
S most már a legszentebb ok sem tudna másra rávenni, mióta egyik reggel, munkába menet, épp a kutyaszar-keringőt járva, egy eb látványa égett a retinámra...kicsi kis vacogó szőrcsomó, kb 2,5 dkg, felette a szintén a termésre remegve lecsapni készülő gazdival...mikor már éreztem.. jó az orrom, csessze meg. Nehéz reggelre ébredt a kutyó, azt hiszem úgy kellett vele atomrakétaként lejönni, hogy a szaporát ne otthon nyomja, de broáfff....könyörgöm, egy virsli nagyságú szőrős izé, hogy tud ilyet, és...ááááááá. Nem, lakásban nem kell kutya. 
És szabadságharcot sem tudnék vívni nap mint nap a kutyaszart leszaró kutyatartókkal. Nem lenne annyi zacskó a földön, (de annyi gyomor sem), amiben kis imádottjuk termését sok szeretettel utánuk lehetne vinni.

Kedves kutyatartók, virággal etessétek az ebet, hátha parfümöt fog pisilni, és mazsolát tojni, mert TI megváltozni nem fogtok.

Még jó, hogy ezt csak magamnak írom, így biztos sokáig még nem kell félni, hogy parfümban, és virágillatban fog feredőzni a város.

2012. január 2., hétfő

való világ valódi érzései?


nah, igen, gagyi mami vagyok. nézek valóvilágot. tiszta pszichodráma. én meg azt hiszem, hogy majd leszűröm a leszűrendőket.

egy valami azonban megint igazolást nyert. ehhez ugyan nem kell zseninek lenni, csak érdekes. érdekes, hogy mi, emberek, ennyire függőek vagyunk. és aki fikázza a földi függést..az meg, haha...nem evilági függő, igaz, ellenben jajdeszépen túlvilági, vagy nirvána, vagy jóisten fan.de az más tészta.

ja, és hogy mi nyert igazolást? egész életünkben kisebb-nagyobb csoportokban vagyunk kénytelenek ugye mozogni. szerencsés esetben azért ezek a csoportok (iskola, sportklub, a troli utazóközönsége stb) vannak annyira nagyok, és dinamikusak, hogy nem kell azt éreznünk, hogy mindig ugyanazt a két arcot bámuljuk egész életünkben.

ja, hogy hogy jön ehhez a való világ. lehet dobálni kővel a műsort, a résztvevőket is, és biztos, hogy a szereplőknek nem csak a szabad akarata rajzolja a műsor képét, de...
de milyen remekül látszik a kétségbeesett vágyakozás, hogy valaki azt mondja: kellessz, igazad van, jó vagy.

az ember ilyen. mindegy, hogy mekkora csoport, de legyen benne valaki, aki mellém áll, aki mellé odaállhatok. legyen valaki, akinek a szemében nem szarcsimbók, hanem rózsabimbó vagyok. szükségünk van arra, hogy szükség legyen ránk. tudni akarjuk, hogy a létezésünk, hogy  a nap, amibe belefogunk nem hiábavaló. ha nem manipulálják a szívünk, majd megtesszük magunkkal, csak hadd érezhessük, hogy számítunk.

és elhisszük, el akarjuk hinni, hogy ezek valódi választások, és nem a környezet, nem saját sóvárgásunk szülte hamis vágyból fakadó sürgetés. 

akik ott vannak, elképzelhető, hogy egy nagyobb csoport részeként semmiképp sem találnának értéket a másikban. de a helyzet szülte kényszer, s mert a lélek töltődni akar, korrigálja a határokat, az igényeket. aki máshol-máskor persona non grata lenne, most dícső tulajdonságok birtokosa, kebelbarát, és szívtipró.

és ilyenkor elbizonytalanodik az elme...hiszen párt is csak ilyen korlátozottan tudunk keresgélni, akkor mi értelme az igazi keresésének? hazudni kell magunknak egy érzést, egy igazit, aki számáunkra elviselhető, szagolható tapintható....hiszen úgyis a hely, idő, lelkiállapot, affinitás stb adott pillanatban érvényes összetevői miatt alakul egy Igazi...s válhat hamissá. de az a mi hamisságunk. szem kinyit, érzés reloaded..lehet, hogy csak ennyi kell?