Nem is tudom, hogy fogom ezt feldolgozni.
Igaz, hogy az övé már tipp-topp new generation, mert szkennelt kép és aláírás, kis plasztik kártya, nettül betéve egy kis plasztik tartóba....s ez erősen különbözik az én megboldogult, jó öreg elavult papírra nyomott diákigazolványomtól, amibe még jópáran tudták egyetem után is vígan gyártani gyűjteni az érvényességi pecsétet.
Nem tudom, hogy a helyek, meghatározzák-e annyira az ember sorsát, hogy visszaszivárogjunk oda, és most a gyerekem is majdnem ugyanazoknak az utcáknak a porát, zaját, fényét szívja, mint amit anno én, kislánykoromban.
Furcsa dolog reggel végigzötyögni a trolival azon az utcán, ami engem szárba szökkentett.
Egy hetedik kerületi, öreganyám hegedűművész pasija szerint csak proli lakókkal teli ház második emeletén laktunk, és az ablak előtt makacsul zöldellő platánfán tavasszal ott ült galambanya, galambfiókáival...majdnem elértük őket. Elérhettük volna. És újra emlékszem, hogy itt még nem volt a lakásban fürdőszoba, már a szüleim tették be a konyha sarkába a kádat, illúzióként, hogy nekünk van külön fürdőszobánk. A WC a folyosó végén volt, 5 db az egész folyosóra, és még most is érzem a hideg cseppeket a derekamon, ahogy görnyedezés közben aláhullottak a tartályból. Sötét, málladozó falak....de a sarokban lévő lakásban lakott Ili néni, minden gyerek kedvence, akinek a fia már akkor, a 80-as évek elején NSZK-ban dolgozott, és mindenféle csudálatos dolgott hozott onnan. Sokáig őrizgettem egy kis kínai lampiont: fekete keretes volt, fehér selyempapírral, elmaradhatatlan sárkányokkal és finom, selymes, piros zsinór lógott az alján. Nem gondoltam volna akkor, hogy majd ha felnőtt leszek, akkor ennyi kínai meki fogja tarkítani a várost, telis-tele sárkányos lampionokkal.
A Városligetbe jártunk játszani, ismerem az összes utcát arrafelé, majdnem mindenhol lakott egy osztálytársam. A fiam is így fog kötődni ehhez a részhez, akármilyen is, ahol most lakunk? Azt hiszem igen. Az óriási különbség, hogy én a szomszédos oviba jártam, ahonnan sokan együtt mentünk tovább a szomszédos iskolába. Jaj, az az iskola! Szerettünk oda járni, szerettem az osztálytársaimat, a papírgyűjtést is szerettem....
Annyi mindent tudnék most még leírni, bugyognak az emlékek, de....akkor még élt az édesapám. Ott még együtt jártuk az utcákat, ha itthon volt. Mert keveset volt itthon. Ő is dolgozott NSZK-ban, és Donald kacsa rágót hozott haza, meg kólás izű gumicukrot, és gyöngyvirág illatú szappant....és aztán elköltöztünk innen, és egyszercsak nem jött már haza. Haza kellett hozni. A babát is hazahozták, azt az orosz, csodálatosan szép babát, amit ő már nem tudott nekem odaadni. Poros lett a haja, már nem fénylik úgy mint régen....hiszen már lassan 28 éves. Lassan 28 éve, hogy meghalt az édesapám.
És a fiamnak is már diákigazolványa van. És az ő apja is sokat van távol. Nem jó ez így.
