Translate

2008. szeptember 19., péntek

Ég a gyertya....

Annyira megmelegítettem a levest, hogy kiesett a tömésem, hurrá. Feltartóztathatatlanul érzek közeledni egy viszonylag fehér, csattogós, harapós lényt, a protkótündért...azt hiszem, nem szeretem ezt a mesét.

Nemrég tettem fel pár balatoni képet a Google Earth-re, és olyan szívmelengető érzés, hogy ott vagyok pár képpel a Virtuális Glóbuszon. A keret kifejezetten jól néz ki a képek körül.

El is felejtettem. A K vasárnap sitty-sutty megtanult két keréken biciklizni. Ez jó. Azt is megtanulta az oviban a héten, hogy "Köszönöm a lekvárt, nem fájt!". Ez nem jó. Nagyon szemtelen lett, nem mindig bírom idegekkel. Remélem csak életkori átfutó rossz álom...

Ja, tegnapelőtt elment az áram. Azaz direkt elvitték karbantartani. Nyah, emiatt olyan tanyafílingem lett, nem mintha valaha is éltem volna tanyán...szóval olyan tanyás hangulatom lett, elővettem egy gyertyát, mert ebben a szürke, nedvedző őszi időben olyan jólesett a lángja, fénye.
Az oviban ebéd előtt a gyerekek gyertyát gyújtanak, illetve meggyújtják nekik, szépen megfogják egymás kezét, és elénekelik, hogy:
"Ég a gyertya, ég, el ne aludjék,
szíveinkből a szeretet ki ne aludjék."
A gyertyát az a kisgyerek fújhatja el, aki a legszebben evett aznap az asztalnál. Ha jól tudom.
Merthogy a K ilyen-olyan véletlenek során egy katolikus gyakorló oviban kötött ki. De nem bánom, eddig nagyon elégedett vagyok. A sok ovis horrortörténet után azt hiszem, hogy jobb helyet nem igazán találhattam volna. Hála a Levi mamájának.
Így mikor itthon úgy alakult, hogy a K ott lelte a gyertyát az asztalon, nagyon megörült neki. A D is, így vidáman hármasban elénekeltük az égagyertyát, majd nekiláttunk...és majdnem minden elfogyott. Ez nálunk pedig szökőéves jelenség. Azt hiszem megtartom azt a gyertyát az asztal közepén.

2008. szeptember 13., szombat

Nincs enyhe szó...

Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.

Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jő évek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.

Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.

Reményik Sándor

2008. szeptember 12., péntek

Rögzítem

hogy vannak vágyaim. És igenis lehetővé fogom tenni magamnak, hogy valahogy, hacsak részben is eleget tegyek nekik, mert nem akarok úgy elsorvadni, hogy majd azon sajnálkozom, hogy mennyi mindent szerettem volna, és mégsem lett belőle semmi.

1, szeretnék egy bringát

2, rajzolni, és festeni tanulni

3, énekelni, vagy hangszeren is jó lenne tanulni

4, most már jó lenne ha nem csak jogsim lenne, hanem vezetni is mernék

egyelőre ennyi, majd kihúzom a kalapból, hogy melyikbe vágjak bele

de lehet, hogy bicajt majd Amszterdamba megyek venni, ott elég jó olcsón adják veszik a lopott cangákat, elég, ha hosszasan álldogálok az egyik egyetem előtt, tuti felajánlanak egyet - s minthogy valszeg, ha ott élnék megint, engem is megszabadítanának tőle előbb utóbb...:-) még az is lehet, hogy az ember egy idő után újra hozzájut a saját bicajához

2008. szeptember 8., hétfő

Szemétvonat és reszelő bácsi

Gárdony, vasútállomás, délután 4 óra körül...

"Tűűűűrürürűűű-türürűűűűűű, a négyes vágányra személyvonat érkezik Székesfehérvár felől, a vágány mellett kérjük vigyázzanak. A vonat Budapest, Déli pályaudvar felé halad tovább, minden állomáson és megállóhelyen megáll."

...és mi csak várunk, és várunk, folyik a fejünkről az izzadtság, de tök jól sikerült a nyár utolsó melegét elkapni. Sosem voltam még itt a fiúkkal, és sztem már én is ezer éve nem voltam a Velencei tó környékén sem.

"...a hármas vágányra sebesvonat érkezik Nagykanizsa felől, a vágány mellett kérjük vigyázzanak!"

"Mami, mikor jön már a szemétvonat?"

"Ez már a mi vonatunk lesz, Kicsi, de ez gyorsvonat.. a másik meg személy, egyébként..."

Beszállni majdnem lehetetlen, mert elfelejtettem, hogy megkezdődött az év, és vasárnap özönlenek vissza Budapestre a diákok. Tele a folyosó, hely akad egy, lehet, hogy az már a Bermuda zóna, hogy nem ült oda senki? Mindenesetre a fiúkat bepasszírozom egymás mellé. D. kb 3 percig bírja, utána furcsa cikkcakk formát ölt és alvásba hanyatlik. K. nem dől ki, csodálom, hogy az egész napos fürdőzés, és várépítés nem szívta ki az erejét.

Kelenföldön szállunk le. Onnan busszal sokkal egyszerűbben hazaérünk. A pályaudvart átépítik, ebből kifolyólag tele van "reszelő" bácsikkal, ami K-t ekszatikus örömmel tölti el. Ugyan az aggódását nem tudja elnyomni, hogy le fognak esni az állványról, és elég nehezen győzöm meg, hogy neki már nem szükséges fogni azt, amig le nem jönnek.

Anyu vár minket a buszmegállóban, a L. előtt. Egyből rohanna haza, és én már megint nem értem..mintha nem nevelt volna fel két gyereket ő is. A végén sajnos már megint sértődés, elcsesszük egymás hangulatát, ő hazamegy, nélkülünk, mi meg inkább maradunk. Véletlenül összakadunk M-val, és L-vel, meg a szüleikkel. Tök jó, hogy voltunk strandolni, mert így a két anyanő leül a strandos plédre pletykálni, az összes kukival rendelkező egyén meg elmegy labdázni.

Jó nap volt, de vasárnap többé sose sehova vonattal.

2008. szeptember 5., péntek

tejbegríz és csillagszedő márió

"Az óvodában minden jó,
csak a grízkása nem jó.
Veszek belőle egy kanállal,
a kezem nem reszket,
a kanál nem reszket,
de a grízkása reszket.

És ami reszket,
azt én nagyon nem szeretem."

s még több máriós remek itt

Ken Follett: World without end

Vége. Elolvastam. Máris hiányzik.

Tudom, hogy csak áltatom magam, és szeretném azt hinni, hogy még van vér a pucánkban, de...de miért nem érzem azt, hogy "világmegváltó időket" élünk? Már tényleg semmi új sincs a nap alatt? Nem lehet, hogy ettől depressziós sok ember, mert már nincs, ami arra motiválná, hogy valamit megváltoztasson, vagy létrehozzon? Nem mintha nem lehetne, de mégha pl tudom is, hogy mindenki, azaz minden egyes ember felelős a környezetéért, mégse úgy fog az megtörténni, hogy na jó bazmeg, elegem van, akkor én holnap fogom a cókmókom, azt bestoppolom az ózonlikat, leszámolok az esőerdőírtókkal, meg majd csinálok pár muffint az atombonybával, alakra úgyis olyan, mint ama felhők...

Az a baj, hogy ezek már közhelyek, és mellé azt gondoljuk, hogy mé, de most én mit tudok csinálni?? Na, jó, majd mind a két oldalára írok a papírnak, jó lesz? Vagy inkább nem, még az élére is. Oszt akkor már tényleg, jobb vagyok mint egy úttörő.

Ja, szóval a könyv..első gondolat: nem mondom, hogy szerettem volna azokban az időkben élni, amikor még szó szerint gondolták az "asszonyállat" fogalmát...bár megvolt talán az előnye is:-) aki kevésbé reformlelkű volt, annak végülis sok gondolkodnivalója nem akadt az életben (és ez valószínűleg a többségről elmondható lett volna) mert ha jól sejtem, tanultam, olvastam, a nőket arra hipnotizálták születésüktől fogva, hogy a te dolgod, hogy szülj erős fiúkat, adj kaját, tartsd oda a tested, mikor kell, amúgy meg dolgozz, dolgozz és dolgozz, és kuss - hát nem tök egyszerű??

Most meg mi van? nyüglődünk, mert már annyi mindent megtehetünk, még azt is, amit nem akarunk. Hogyne, hiszen mennyire tud gyötörni valami, amit elszalasztunk az életben. Na tessék. Nem vagyunk könnyű helyzetben. Veszek egy teljesen triviális példát, lévén utazómániás: fapados társaságok egymás hegyin hátán. repülj velem! azt már lassan nekem fizetnek, ha menni akarok. Azt itt ülök, nézegetem az árakat, majd megveszek, úgy forr a vérem, hogy fogjam magam, és tinilányos hévvel bejárjam Európát, révüljek egyet Ibizán, majd jól megérdemelt jutalomként, mert mégis marha fárasztó ennyit utazni, kipihenem magam Egyiptomban. De csak álmodozom, és arra gondolok, milyen jó lenne, ha az álmaim földhözragadtabbak lennének: mondjuk ma délután ne essen az eső. És hurrrrrááááá! Este már boldogan megyek aludni, ha nem esett. Addigra igaz rég elfelejtem, hogy mit kívántam délután....

Elkanyarodtam, de mégsem: milyen világban élünk? egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb az, mikor küzdeni kell a kajáért - nem úgy gondolom, hogy Gizi néni mindig elém tolakszik, mikor épp venném le a kenyeret a polcról, neeeeeem

Lehet, hogy most csapna pofán engem egy földműves, hogy milyen baromságokat beszélek, de mennyivel érdemesebb azon törni a fejem, hogy lesz e elég eső a földemen, hogy aztán meglegyen a termés, mintsem azon, hogy istentudja ki ma sem lépett be az msn-re és akkor most utál vagy sem??

A magyar tanárom, aki volt anno gimiben, asszem megint elkeseredve nézne rám...hát sajnálom, csapongó gondolataim semmi kedvem összerakni, jön ami jön, írom, amit kívánok, oszt jéghegy.

Emlékszem, első magyar óra: elemezzük a mindenki által oly nagyon ismert, és már nem is tudjuk hogy szeretett vagy sem művet, mert olyan mint az anyánk, gyerekkorunktól velünk van, azaz Weöres Sándor. Tündér című remekét, ami mint tudjuk, Bóbitáról és egyéb eseményekről szóla. No, asszem az volt az első, és utolsó önkéntes hozzászólásom egy verselemzéshez, azontúl csak kényszer hatására gondoltam bármit is. Mondjuk nálunk könnyű volt verset elemezni, úgy rémlik két csoport volt, akármilyen versről is volt szó:

a, az l-lek lágysága, és a K-k keménysége adja meg a vers hangulatát típus illetve

b, az összes többi meg úgyis halálvágyat fejez ki

Ezen gondolatatmenetet követően meg lehet, hogy most ébredtem rá, ennyi rengeteg hiábavalónak gondolt év után, hogy lehet, hogy mégsem véletlen lettem kertész. Na, holnap el is ültetünk valami magokat a fiúkkal ennek örömére, azt le van tojózva a rohanó világ.

2008. szeptember 1., hétfő

Martonvásári babazsúr

Augusztus utolsó szombatja.

Babazsúron voltunk MArtonvásáron, az egyik félvér kolleginánál. Gondolom pár évig most nem fog szervezni, egy ilyen babaössznépi találkozó totálisan és hetekre szólóan leszívja az ember erejét.

Pedig a gyerekek csak gyerekek, a gond az, hogy mi nőttünk ki ebből a korból. Lehet, ha elengednénk magunk, és mi is velük együtt ugrálnánk egymás fejére, nem is lenne olyan fárasztó. És ez így van. Amikor rám hülyén néz a többi szülő, a gyerekek meg kacargásznak, azt hiszem akkor érem el a infantilis viselkedés megfelelő szintjét.

Apropó, nemrég megtanítottam a fiúknak, hogy hogy kell legurulni a domboldalon. Mennyire jó érzés!! És nem felejtettem el, pedig biztos hogy vagy 20-25 éve nem űztem ezt a féle szórakozást. Azóta lelkesen keresgélünk minden kisebb lankát, ahol levághatjuk magunk, és gurulnuk.

(A gáz a kutyaszar. Bánom én, ha szúr. vagy bök, vagy zizeg, nem érdekel, de hogy kutyaszartarkán érkezzek meg a célba....)

Ja, hogy a babazsúr...jó volt na. Volt vagy 10 gyerek, pár szülő, egy kert, ahol lehetett jól a fűben mindenfélét.