Translate

2012. október 31., szerda

Szlovénia - beleszerettem!

Az október 23-ai hosszú hétvégét majdnem hirtelen felindulásból elkövetett szlovéniai hétvégére cseréltük be. Bled környékét szúrtam ki. Szállást kinéztem, többet megkérdeztem, emaileztem, s bíztam benne, hogy ott is lesz hely, ahova menni szeretnék - az utca utolsó háza, ahol a szem már csak a hegyekbe ütközik bele. És igen!
A másik varázslatos dolog, hogy apjukot rá lehetett venni. Neki valami az élettől való elrugaszkodott érthetetlen jelenség, hogy az ember csak azért megy el valahova, hogy csak úgy ott legyen. 

Kapcsolatunk egyik hajnalán elhívtam a mit sem sejtő, havat még talán nem is látott férfit egy barátokkal megejtett kirándulásra. Hát, rögtön kiderült, hogy nem voltam elég empatikus, mert miközben mi meleg kabát, túracipő, teás termosz kombóban készültünk az útra, ő megjelent egy vékony felsőben, és sehonnai városi cipőben, ami szintén nem hólátásra termett. ehhez képest majdnem zokszó nélkül cisnálta velünk végig a térdig érő hóban való kaptatás, csak mi a természet szépségétől hallattunk húmeghát, ő meg azért, mert kicsit közelebbi viszonyba került a hótömegekkel, mint szerette volna. Pl. a cipőben. Na meg a nadrág alatt. Az alsónadrág alatt. 
Valahogy és valamikor csak eljutottunk a szállásra, ahol így összegezte a napot:
"Az európaiak miért szeretnek szenvedni? Eljöttem A-ból B-be, ahol nincs semmi dolgom, hogy onnan elmehessek C-be, térdig hóban gázolva, és fázva, ahol szintén nincs semmi dolgom. És holnap még D-be is el akartok menni. És ott sincs dolgotok. Mi nem szoktunk olyat csinálni szabadidőnkben, ami rosszul esik! Na jó, megyek főzni, mert fázik a fenekem, ott legalább meleg van."
Többet nem igazán erőltettem az ilyen kalandokat, bár egy nyárral később az is kiderült, hogy annyira úszni sem tud, és egy reszketeg matrac nem mindig kielégítő társ.

Szóval, egy ilyen attítűddel megáldott pasival, azt hiszem igazán csodálatos, hogy végül csak elmentünk, nem mellesleg hála a gyerekeimbe oltott géneknek, melyek apjukét elnyomva győzedelmesen tették magukévá a természetközeli élményt. Meglepő módon, apjuknak sem esett semmi bántódása a friss levegőtől, robogó zúgótól, libegőtől, szemfájdító messzeségtől. 

Nem is zakatolok itt tovább a billentyűn, hanem a vizuálisan közelítem meg a témát, pl ez itt a bledi vár.







Bledi tavon ilyen hajókkal lehet átjutni a tó közepén lévő szigeten lévő templom előtt lévő 99 lépcső aljáig...hmm, nincs folyt köv. Van ladik, szigetecske, templom, és 12 euro/fő. Minket már nem akart elvinni, mert egy, kevesellette a társaságot, kettő, nyilvánvalóan ő már akkor tudta, hogy tíz perc múlva no nap, ellenben félhomály és zúzmara, és akkor inkább haza.
 Épp lemenőben volt a nap, s szinte minden átmenet nélkül vacogós lett az este.

Jaj, hát ilyen reggelek nyomorítják szegény vidéken élő emberek életét. Ez annyira depresszióssá tesz...


Ez a Vintgár szurdok eleje, közepe és vége. Azt hiszem direkt szerencsés ez az őszi látogatás, el sem tudom képzelni, milyen tömegek lehetnek nyáron. És a látogatók 85 százaléka magyar.
Mentünk a sífelvonóval is pár csúccsal arrébb, és fentről ez a látvány fogadott. A bohinji tó: még sikerült elcsípni, hogy a naptól vízben tükröződő hegyet megcsodálhassuk. Ezelőtt a Savica vízesésnél jártunk, amire mindenki azt mondja, hogy mennyivel szebb, mint a Vintgar szurdok, de nekem ez utóbbi nagyobb élmény volt. A Savica vízeséshez egy kb 20 perces felfele kaptatós (de építik a lépcsőt) hegyoldalon jutsz el, és ott egy viszonylag kis részen tömörödő túristák egymás feje búbját kerülgetve fotóznak, mások eltökélten csókolóznak, mások már visszafelé törtetnek...
A sípihenő teraszán volt egy ilyen kis gyerekboldogító mászófal, ahol a gyerek boldogan mászott.

 Nos, itt tényleg csak hegyikecskék jutnak tovább. Arrébb volt egy emlékkő is, amit gondolom nem véletlen vettek körül gyertyák, ha a  feliratot nem is értettem.
elmentünk a skacokkal sétálni a szállást körülvevő földekre...
 hát nem meseszerűen gyönyörületes?!
 átmentek ilyen mezőségi jedikbe...
egy utcakép Ljubljanából...hazafelé...hüpp-hüpp.

Szlovénia, még jövünk!

Garázsvásár, lomtalanítás, turi-muri - mindenféle földi jó


Most aztán már tényleg csak akkor nem túrsz, ha nem tűröd. Jesszus, de rossz szóvicc. 

Mindig is szerettem így hozzájutni dolgokhoz. Talán ez is valamiféle ősi ösztön a nőkben, még a mazsolászós korszakunkból, mikor ugyan egy-egy helyes mammutot látva nem támadt fel az "Ezt akaroooom!" érzés, annál inkább rettegtek a környék bogyós és csonthéjas termései. 
(Bár, ha így belegondolok, még sosem voltam se kökény, se dió, s lehet, hogy pl a dió arra vágyik, hogy jól feltörjék, megropogtassák, és hamm - máris a belek üdvözítő vidámparkjában rallizhat, és úgyis hisz a feltámadásban. Ó, mamma mia, mindig azt hiszem, hogy újat találok ki, de biztos, hogy valahol a világban, mondjuk Hawai aranyküllőkkel borított táján már létezik bélvidámpark is).

Most volt nálunk lomtalanítás. És igazságtalanságnak éreztem, hogy vérmes hordák védik a lomhalmokat, és nem tudom - mert nem tudom, mert annyit már nekem sem ér az egész, hogy egy mocskolódós beszélgetés árán jussak hozzá egy általam kincsnek vélt dologhoz - átélni amit általános iskolásként átélhettem: imbolyogva, némi izgalommal mászkáltunk a barátnőmmel a kupacok között hazafelé az iskolából, és mivel nem akartunk semmit, mindig találtunk valamit: egy szép kulcsot, egy kicsit penészes, de vágyott könyvet, egy apró, fémből készült, zöld színű öntözőkannát, egy jóféle öreg bőröndöt, egy nagymami féle mellényt stb.
Sajnos ez már tényleg a múlté, mióta a lomtalanítás elvesztette ezt a báját..bár lehet, hogy soha nem is volt. Már megint nosztalgiázom, nyomjon valaki kókon.

Hollandiában egyébként a gyerekkori emlékeimhez képest megdöbbentő élmény volt ez a fajta akció, mert ott nem akkor rakják ki a dolgukat az emberek, amikor már szétment, hanem, amikor megunták. És elég sokmindent unnak meg.

És akkor itt vannak a garázsvásárok! Persze én is feliratkoztam facebook oldalukra, hogy lássam ki-hol-merre-mit...és kitört belőlem az a fajta szorongás, ami akkor kapja el az embert, amikor már sok a jóból. 

Hát normális vagyok én?? Mindig erre vágytam, mióta tudtam, hogy ilyen van és létezik, és végre már az utcán csak félénken meglesett, de általam már sosem érintett lomok után itt a kánaán...és nem! 
A fennnne vinné el azt a cocializmusban nevelkedett fajtámat.Tudom, hogy ott a hiba. Nem tanítottak meg a választásra, mert nem volt miből választani. Minden egyértelmű volt. Amikor anyu azt mondta "Gyöngyfülűm, itt van 20 forint, vegyél légyszíves 3 liter tejet!", akkor nem kellett kifaggatni, hogy mégis milyen legyen az a tej, mert volt a zsírosabb, meg a kevésbé, és minden zacskóban volt - nagy ritkán üvegben - és 6 Ft/l volt mindegyik.

Na, és akkor most itt állok, nézem vágyakozva az ezernyi hirdetést, ami garázsvásárba tömörít, és boldoggá tesz, mert ősi ösztönök kiélésére ad lehetőséget, én meg lélekben ott toporgok a hálós szatyrommal, amit nosztalgiából - már megint, ahhh! -előszedtem, szintén lélekben, és nem megyek sehova.

2012. október 9., kedd