Szánkózni voltunk a parkban. A hó már sárosan lotyogott, kezdtek fáradni a végtagok is. K hirtelen elfáradt. Mindig hirtelen fárad el, átmenet nélkül. Struccos kedvűen elvonult egy nagyobb Lonicera árnyékába. A többiek még önfeledten szánkóztak, sárcsúszkáztak, de lassan már mi, felnőttek is úgy éreztük, hogy a delet túl rég ütötte el a fák mögött ágaskodó templom harangja, így összetrombitáltuk a gyerekeket. Vidáman biztattuk őket morcos társuk megkeresésére, s el is tűntek apránként mindannyian a bokrok között. Egyszercsak D előbukkan, rettenetes keservesen zokogva.
- Mi a baj kicsi?
- Bántott a K!
- Hol fáj, szívem?
- Teljes erőből belevágott a lelkembe és most nagyon fáj..hüpphüpppbrüghühüühűűű
S az ember nem tudja, hogy rejtse el jókedvét, látva miként cseperedik sarja szókincse, miközben persze erősen öleli a kis remegő testet, csak minél hamarabb apadjanak el a könnyek ....
Lehet, hogy nála a bánat ad okot a szóvirágokra (egyébként nem), de mikor "kapott egy pofont a kezére" a bátyjától, magamban ismét derűsen néztem a világba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése