Vége. Elolvastam. Máris hiányzik.
Tudom, hogy csak áltatom magam, és szeretném azt hinni, hogy még van vér a pucánkban, de...de miért nem érzem azt, hogy "világmegváltó időket" élünk? Már tényleg semmi új sincs a nap alatt? Nem lehet, hogy ettől depressziós sok ember, mert már nincs, ami arra motiválná, hogy valamit megváltoztasson, vagy létrehozzon? Nem mintha nem lehetne, de mégha pl tudom is, hogy mindenki, azaz minden egyes ember felelős a környezetéért, mégse úgy fog az megtörténni, hogy na jó bazmeg, elegem van, akkor én holnap fogom a cókmókom, azt bestoppolom az ózonlikat, leszámolok az esőerdőírtókkal, meg majd csinálok pár muffint az atombonybával, alakra úgyis olyan, mint ama felhők...
Az a baj, hogy ezek már közhelyek, és mellé azt gondoljuk, hogy mé, de most én mit tudok csinálni?? Na, jó, majd mind a két oldalára írok a papírnak, jó lesz? Vagy inkább nem, még az élére is. Oszt akkor már tényleg, jobb vagyok mint egy úttörő.
Ja, szóval a könyv..első gondolat: nem mondom, hogy szerettem volna azokban az időkben élni, amikor még szó szerint gondolták az "asszonyállat" fogalmát...bár megvolt talán az előnye is:-) aki kevésbé reformlelkű volt, annak végülis sok gondolkodnivalója nem akadt az életben (és ez valószínűleg a többségről elmondható lett volna) mert ha jól sejtem, tanultam, olvastam, a nőket arra hipnotizálták születésüktől fogva, hogy a te dolgod, hogy szülj erős fiúkat, adj kaját, tartsd oda a tested, mikor kell, amúgy meg dolgozz, dolgozz és dolgozz, és kuss - hát nem tök egyszerű??
Most meg mi van? nyüglődünk, mert már annyi mindent megtehetünk, még azt is, amit nem akarunk. Hogyne, hiszen mennyire tud gyötörni valami, amit elszalasztunk az életben. Na tessék. Nem vagyunk könnyű helyzetben. Veszek egy teljesen triviális példát, lévén utazómániás: fapados társaságok egymás hegyin hátán. repülj velem! azt már lassan nekem fizetnek, ha menni akarok. Azt itt ülök, nézegetem az árakat, majd megveszek, úgy forr a vérem, hogy fogjam magam, és tinilányos hévvel bejárjam Európát, révüljek egyet Ibizán, majd jól megérdemelt jutalomként, mert mégis marha fárasztó ennyit utazni, kipihenem magam Egyiptomban. De csak álmodozom, és arra gondolok, milyen jó lenne, ha az álmaim földhözragadtabbak lennének: mondjuk ma délután ne essen az eső. És hurrrrrááááá! Este már boldogan megyek aludni, ha nem esett. Addigra igaz rég elfelejtem, hogy mit kívántam délután....
Elkanyarodtam, de mégsem: milyen világban élünk? egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb az, mikor küzdeni kell a kajáért - nem úgy gondolom, hogy Gizi néni mindig elém tolakszik, mikor épp venném le a kenyeret a polcról, neeeeeem
Lehet, hogy most csapna pofán engem egy földműves, hogy milyen baromságokat beszélek, de mennyivel érdemesebb azon törni a fejem, hogy lesz e elég eső a földemen, hogy aztán meglegyen a termés, mintsem azon, hogy istentudja ki ma sem lépett be az msn-re és akkor most utál vagy sem??
A magyar tanárom, aki volt anno gimiben, asszem megint elkeseredve nézne rám...hát sajnálom, csapongó gondolataim semmi kedvem összerakni, jön ami jön, írom, amit kívánok, oszt jéghegy.
Emlékszem, első magyar óra: elemezzük a mindenki által oly nagyon ismert, és már nem is tudjuk hogy szeretett vagy sem művet, mert olyan mint az anyánk, gyerekkorunktól velünk van, azaz Weöres Sándor. Tündér című remekét, ami mint tudjuk, Bóbitáról és egyéb eseményekről szóla. No, asszem az volt az első, és utolsó önkéntes hozzászólásom egy verselemzéshez, azontúl csak kényszer hatására gondoltam bármit is. Mondjuk nálunk könnyű volt verset elemezni, úgy rémlik két csoport volt, akármilyen versről is volt szó:
a, az l-lek lágysága, és a K-k keménysége adja meg a vers hangulatát típus illetve
b, az összes többi meg úgyis halálvágyat fejez ki
Ezen gondolatatmenetet követően meg lehet, hogy most ébredtem rá, ennyi rengeteg hiábavalónak gondolt év után, hogy lehet, hogy mégsem véletlen lettem kertész. Na, holnap el is ültetünk valami magokat a fiúkkal ennek örömére, azt le van tojózva a rohanó világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése