örökkémost

És most ott álltak. A most pedig végtelen volt, nem volt előtte, és nem volt utána

Aki őket látta, zavarba jött: megfoghatatlan volt a most állandósulása. 

Az elmenők már a következő lépésre gondoltak. 

Az érkezők arra, merről kerüljék ki őket. 

Ők nem gondoltak semmire.
 

A lány volt a forrás, a fiú a forrásnak éltet adó sziklaöböl. Ahogy átölelték egymást a lány úgy érezte, hogy széttárt karral pörög, s a képzeletbeli nagy fehér szoknyája körülötte repült, és a bokrok, fág ágai lassan lebontották a testéről ezt a burkot. A szikla elrejtette. Nem ijedt meg. És ahogy teste szabaddá vált, vált lelke is azzá, és forgás közben, széttárt ujjai végéből előbuzgott a forrás vize...a víz pedig átmosta, körülsimogatta a sziklát.

Lehet, hogy ott álltak volna az örökkévalóságig, azonban a sarkon megállt egy piros, festett gitárok képétől tarkálló kisbusz, evilági barátokkal, és másnapos kedvvel. Zajosan, chipset ropogtatva kiömlött belőle a jókedv, és a fiú barátai mintha nem látták volna a lányt, lebontották a zsákot a fiú hátáról, miközben segítő-sürgető kezük erdeje befelé rángatta őt. 

A lány csak állt kábán, szédülten a képzeletbeli forgástól, csak az ujjai indultak el öntudatlan a vizespalack felé...még hallotta a fiú hangját beszorulni a kisbusz becsapódó ajta mögött - "nem tudom, honnan, de jó csaj.." - érteni ugyan nem értette, nem volt közös a nyelvük.
Kortyolt egyet a palackból, a kezében szorongatott izzadt szalvétadarabot a fiú számával bedobta az út szélén végtelenbe néző kukába. Megigazította a hátizsákja pántját, majd jobb keze a feltartott hüvelykujjal szinte automatikusan fellendült a levegőbe.