Még emlékszem, hogy milyen átkozottul nehéz volt az a tél, amikor a nagyobb még csak 1,5 volt, a kisebb meg már kb akkora volt a hasamban, mint egy rögbilabda és fel kellett vonszolni magam az emeletre, mikor K elnyúzottan jött hazafelé a sétából, s lift híján én voltam a fuvaros. S persze mint minden anyával, a gyerek mellé jár a túlélőfelszerelés, és elsősegélyláda is, ami biztos nyom annyit, mint egy jobb bőrben lévő 1,5 éves....No, de most már kinőttük a lábuk, egészen leér a földig, így kisebb gondot jelent feljönni. Főleg, hogy a kezük is ugyanilyen ütemben nőtt, így az is leér a földig. Remek példái vagyunk az evolúciós lépcsőháznak. Legalábbis, ami a "négykézláb feljőve feltörölöm a ruhámmal a folyosót" féle, most már standard hazaérkezést illeti.
No, de a csoda nem ez. Bízom benne, hogy egy idő után a fiúk is csak két végtaggal jönnek fel. A csoda az az, hogy ha hazajövünk, akkor a mi kis fészkünkben, házunkban egész sereg látnivalón kell végigmenni. Van, hogy még látni nem is látjuk, de a messze hangzó csivit már húzza-hívja a fiúkat először az udvarra, majd onnan, mint a csomóját vesztett lufi, kilőnek, és száguldanak fel a hátsó csigalépcsőn a legfelső emeletre.
Az udvaron egy kerti rozsdafarkú család lakik, egy magasan elhelyezkedő, valamilyen elektromos drótokat rejtő szekrényben. Most már ritkábban látni őket, azt hiszem gyakorolják az életet. Korábban reggel oviba és munkába menet, sokszor álltunk meg nyitott szájjal családilag bámulni, ahogy a szülő cikázva közlekedik a három emelet és a szabad ég között, meg-megvillantva oly beszédes nevét adó rozsdaszínű farkát. Kicsit később már az egész madárcsalád gyakorlati színterévé vált a körfolyosó - még jó, hogy nem griffmadarak, mert a korlátok annyira nincsenek jó állapotban.
A házban a legfelső szint egy egy lakást befogadó kis ficak, a csigalépcső végén. mondjuk legyen ez a 3+ emelet.
A fecskék pedig ott találtak maguknak fészkelőhelyet. Na ők az igazi zajcsinálók! De milyen kellemes tud lenni ez, ha megpróbáljuk kizárni azt a tényt, hogy a ház falain kívül robog a napi autófolyam, és a villamos sem aluszik.
Mi meg annyira vágyunk, vágytunk kertre, hogy kipróbáltuk a kertészkedést á lá city style. Mivel nem igazán hittem benne, hogy itt ebben a bűzben, porban, s harmadik emeleti szélviharban bármi is kibírja a már lassan őshonos borostyánon kívül, ezért majdnem csak annyiból állt a nagy veteménygyártás, mintha egy madár tojta volna ide a magot. És mégis!
Megátalkodott egy paradicsomunk van. Azt hiszem ugyan bonsaiban nyomja, de ez nem csökkenti semennyire sem azt az élményt, hogy a minap mikor ránéztünk, azt kellett látnunk, hogy ez a matchbox méretű paradicsom - bogylik, termést fejleszt, úgy csinál, mintha itt jó lenne!! Lesz a termés izében - ha kedve lesz pirosra váltani - biztosan egy kis galambszürke, és villamoscsörgés, meg vakolatpor, és fémforgács, de ez a mi balkoni-balkáni paradicsomunk lesz! Halleluja!
És igen kérem, a következő képen, már határozottan a termés mutatkozik!
Aztán persze vannak más egyéb zöldségek is:
- egy kis tölgyfa, amit Tőserdőn szedett makkból neveltünk,
- OBi-s fűmagkeverék, ami tényleg fű lett a végén, de csak cserépnyi,
- van egy kis tuja is, amit megmentettünk valahonnan, a teste alján még mutatja az ínséges napokat, de a teteje már ünneplőbe ötltözött
- anyu számtalan muskátlicserepe stb. stb.
És az egész egy sárga falú, koszos-poros téglás bérház virágos ölében van.
A cigi nem az enyém..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése