Alapvetően megkopó memóriám, és ezt-most-ki-kell-mondani érzések hozzák létre a bejegyzéseim.
Nem írok közéletről, se nem celebekről, nem írok tudományról, se nem okosságról. Egyik nem érdekel, másikhoz nem értek.
Írok a fiúkról, írok egy benyomásról, írok csak úgy, mert senkit nem izgat.
Vagy írok, mikor azt hiszem, hogy ezt jó lenne nem elfelejteni.
Jó lenne nem elfelejteni a pillantokat, mikor az a pillanat az én saját másodpercnyi világmegváltásom volt. Csak, hogy tudjam, hogy emlékezzek, miből épül a jelenem.
Mégis néha betéved ide valaki. De ami izgat, hogy jórészt a betévedő elhelyezkedése USA. S nem látszik, mire keresett rá, melyik bejegyzést dobta fel neki a google...semmi.
Ez a nagy számok törvénye? Mert akkor hol vannak az oroszok, kínaiak, indiaiak?
Kevés blogot olvasok, az egyik ez. És akkor arra gondoltam, hogy ez viszont muci fara...mármint én. Nem vágyom arra, hogy hozzámszóljanak, mert még így is - ismeretlenül - rettegnék attól, hogy nem bírnám. Nem bírnám, hogy nem ért, ha meg ért, akkor nem lát, és ha látna, már nem szeretne.
Ki verte belém ezt a kishitűséget? És az öcsémbe? Vagy ehhez elég az, hogy apa nélkül nőttem fel, nem voltam senki királylánykája? Jaj, apa. jaj, anya. jajnekem. s nemsokára negyven.
Hmm, ez csak egy mai napi hümm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése