Az október 23-ai hosszú hétvégét majdnem hirtelen felindulásból elkövetett szlovéniai hétvégére cseréltük be. Bled környékét szúrtam ki. Szállást kinéztem, többet megkérdeztem, emaileztem, s bíztam benne, hogy ott is lesz hely, ahova menni szeretnék - az utca utolsó háza, ahol a szem már csak a hegyekbe ütközik bele. És igen!
A másik varázslatos dolog, hogy apjukot rá lehetett venni. Neki valami az élettől való elrugaszkodott érthetetlen jelenség, hogy az ember csak azért megy el valahova, hogy csak úgy ott legyen.
Kapcsolatunk egyik hajnalán elhívtam a mit sem sejtő, havat még talán nem is látott férfit egy barátokkal megejtett kirándulásra. Hát, rögtön kiderült, hogy nem voltam elég empatikus, mert miközben mi meleg kabát, túracipő, teás termosz kombóban készültünk az útra, ő megjelent egy vékony felsőben, és sehonnai városi cipőben, ami szintén nem hólátásra termett. ehhez képest majdnem zokszó nélkül cisnálta velünk végig a térdig érő hóban való kaptatás, csak mi a természet szépségétől hallattunk húmeghát, ő meg azért, mert kicsit közelebbi viszonyba került a hótömegekkel, mint szerette volna. Pl. a cipőben. Na meg a nadrág alatt. Az alsónadrág alatt.
Valahogy és valamikor csak eljutottunk a szállásra, ahol így összegezte a napot:
"Az európaiak miért szeretnek szenvedni? Eljöttem A-ból B-be, ahol nincs semmi dolgom, hogy onnan elmehessek C-be, térdig hóban gázolva, és fázva, ahol szintén nincs semmi dolgom. És holnap még D-be is el akartok menni. És ott sincs dolgotok. Mi nem szoktunk olyat csinálni szabadidőnkben, ami rosszul esik! Na jó, megyek főzni, mert fázik a fenekem, ott legalább meleg van."
Többet nem igazán erőltettem az ilyen kalandokat, bár egy nyárral később az is kiderült, hogy annyira úszni sem tud, és egy reszketeg matrac nem mindig kielégítő társ.
Szóval, egy ilyen attítűddel megáldott pasival, azt hiszem igazán csodálatos, hogy végül csak elmentünk, nem mellesleg hála a gyerekeimbe oltott géneknek, melyek apjukét elnyomva győzedelmesen tették magukévá a természetközeli élményt. Meglepő módon, apjuknak sem esett semmi bántódása a friss levegőtől, robogó zúgótól, libegőtől, szemfájdító messzeségtől.
Nem is zakatolok itt tovább a billentyűn, hanem a vizuálisan közelítem meg a témát, pl ez itt a bledi vár.
Bledi tavon ilyen hajókkal lehet átjutni a tó közepén lévő szigeten lévő templom előtt lévő 99 lépcső aljáig...hmm, nincs folyt köv. Van ladik, szigetecske, templom, és 12 euro/fő. Minket már nem akart elvinni, mert egy, kevesellette a társaságot, kettő, nyilvánvalóan ő már akkor tudta, hogy tíz perc múlva no nap, ellenben félhomály és zúzmara, és akkor inkább haza.
Jaj, hát ilyen reggelek nyomorítják szegény vidéken élő emberek életét. Ez annyira depresszióssá tesz...
Ez a Vintgár szurdok eleje, közepe és vége. Azt hiszem direkt szerencsés ez az őszi látogatás, el sem tudom képzelni, milyen tömegek lehetnek nyáron. És a látogatók 85 százaléka magyar.
Mentünk a sífelvonóval is pár csúccsal arrébb, és fentről ez a látvány fogadott. A bohinji tó: még sikerült elcsípni, hogy a naptól vízben tükröződő hegyet megcsodálhassuk. Ezelőtt a Savica vízesésnél jártunk, amire mindenki azt mondja, hogy mennyivel szebb, mint a Vintgar szurdok, de nekem ez utóbbi nagyobb élmény volt. A Savica vízeséshez egy kb 20 perces felfele kaptatós (de építik a lépcsőt) hegyoldalon jutsz el, és ott egy viszonylag kis részen tömörödő túristák egymás feje búbját kerülgetve fotóznak, mások eltökélten csókolóznak, mások már visszafelé törtetnek...
Szlovénia, még jövünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése