vízzelteltszarvasnyom szomorúság

tudtam. 

tegnap hejehuja kedvem volt.

és az sem tört le, hogy apjuk helytelenítően néz, hogy nem éppen következetes nevelési elveket követve nyihogok-vihogok vagy éppen élenjárok a hülyeségben a fiúkkal.

de lehet azon nem röhögni, hogy K egyszercsak eltűnik a sötét padkán séta közben, s bár hallom a ploccsot-zuttyot, meg ahogy elterül a földön, de három mp-cel később komikusan felpattanva a földről lezserül továbbhalad, miközben cérnahangon süvölti, hogy "Jól vagyok!"...tiszta montipájton....(szomorú kicsit később lettem, mikor rötyingélés közben odasúgja nekem, hogy daddy különben mérges lenne...jahjj)

és azon is lehet röhögni, hogy Dé este jelentőségteljesen nekikezd, hogy "Mami! és azt még nem is mondtam, hogy ma a suliban..." és akkor az ember lánya, - aki pedig ismeri a fiát - azt hiszi, majd valami csillag a matekra, vagy hasonló napi csodaközlés várja....de a mondat így fejeződik be: "..ma a suliban rakétát kakiltam!"

Őrületes! Főleg a délutáni úszásra sietés közben megejtett, szállóige-gyanús esemény után, mikor Dé tűrhetetlen ingerét nem bírta tovább, és egy fánál engedett a múzsának. Az kellett, hogy legyen, mert visszajőve megtudtam, hogy "Mami, egy macit pisiltem a fára! Csak az egyik füle kisebb lett...hmm..Mami, egy Füles Macit pisiltem a fára!". 

Ezek után elég valószínű, hogy családunkban az elmész macit rajzolni?, vagy csinálok egy rakétát egyedi jelentéstartalommal fog bírni.

na de a tegnapi röhincs eredménye a mai fonnyatag kedvem. ilyenkor hova a fenébe tűnnek a boldogsághormonjaim? kinevettem őket magamból tegnap és most újratermelem? miért kell mindig ez a fel-le? akkor máskor csukott szájjal fogok nevetni.

és tényleg, ahogy kedvencünk egyik alakja, Berzsián érzett...közelít a vízzelteltszarvasnyom szomorúság...

"Berzsián költő utálta a rosszkedvet. A mások rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp.

Most éppen kiváltképp utálkozott. Mert olyan szomorú volt, mint egy lyukas serpenyő.

- Ha a gazdád szomorú, szomorkodj te is - mondta mérgesen a bajszának, és kackiásról konyára állította.

- Te se különbül - oktatta szép, tömör szakállát, és egy fránya mozdulattal összeborzolta.

Vészjósló tekintettel nézett a bútoraira, de azoknak egy szót sem kellett szólnia - olyan szomorúak voltak, amilyenre csak ódon, barna bútorok képesek.

Kókadtan ült hát szomorú szobája közepén a konya bajszú, borzas szakállú Berzsián.

- Semmi kétség - vigasztalta magát -, ha egyszer szomorúság-világbajnokságot rendeznének, úgy nyernék, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.

De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.

- A lyukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba - mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.

De itt aztán megmakacsolta magát.

- Ne tovább! - kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália állapot után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni.

..."