Azt kérdezte tőlem: Lehet, hogy te is félsz?
Igen, félek.
Azt hittem, ilyen kérdésre nincs válasz.
Azt hittem, nem fogok tudni aludni.
Aludtam.
És válaszoltam.
Félek, hogy nem lesz idő megismerni magam.
Félek, hogy ha a közelembe jutok, már csak a felismerésre jut idő, de semmi másra.
Szeretek emberekkel, idegen emberekkel beszélgetni. Kiváncsi vagyok rájuk, de jobban magamra.
Nem szeretek emberekkel beszélgetni, mert félek, hogy közelebb jutok magamhoz.
Mert félek, hogy sosem fogom szeretni magam.
Sajnálom felnőttként a kislányt, aki ellenséges volt, és cinikus, mert ő is félt. Félt attól, hogy nem akarnak vele játszani, mert csúnya, és kövér, és cigányfekete szemei vannak. A nagymamája szerint legalábbis nevelőintézetbe való.
Sajnálom a kisbabát, akit úgy fogadtak a világra, hogy "hát, azért a mi gyerekünk, hazavisszük." Ezt a másik nagymama gondolta.
Sajnálom a fiatal felnőttet, aki továbbra is a dacos kamasz álarc mögé bújt, mert nőként alig néztek rá.
Sajnálom a fiatal nőt, akit az anyja lehordott, mert védekezni akart terhesség ellen.
Sajnálom a szexre, érintésre áhítózó nőt, aki ha egyet előre szeretett volna lépni, akkor kettőt tett meg hátra.
S mindez a sajnálat mit ér, ha a mai magam még mindig kettőt lép hátra? Még mindig ugyanaz a nem szép, "navigyükhaza", cigányszemű, sértett, szorongó, s leginkább mindentől félős kisgyerek vagyok.
Fel akarok nőni.
