Münchenben élt.
Másodikos koromban költöztünk el onnan, azt nem tudom már, hogy 81-ben vagy 82-ben.
Furcsa zöldes emlékeim vannak: zöldes fénytől hullámzott a lépcsőház, zöld volt már a wc tartály a folyvást csepegő víztől, zöld volt az öcsém termése, amit nekem kellett kivinni a wc-re, zöld volt az utca, mert a ház előtt egy fa állt.
A másodikon laktunk, egy másfél szobás konyhás lakásban. Az a tipikus, még most is oly sok helyen meglévő lakásforma, hogy az ember benyitva a lakásba egyből a konyhában találja magát, ami előszoba is egyben, és idővel náluk egy kád beépítésével fürdőszobává is avanzsált.
Amíg nem volt kád, addig a szobában fürödtünk egy lavórban, amit télen nagyon szerettem. Szerettem, mert volt egy cserépkályhánk, aminek a barna testéhez oda lehetett bújni vacogva, és egyből meleget kapva. Csak jól körül kellett magam tekerni a törülközővel, mert különben rettentő forrónak érzett a melegsége.
A fürdés ünnepnapjai azok voltak, amikor felmehettünk a harmadik emeletre. Ott olyan kád volt, de olyan! Ma már tudom felnőtt fejjel, hogy kicsi volt a lakás, kicsi a fürdőszoba, és ezért lehetett olyan kis kedves gyereknek való kád benne, de akkor mi azt hittük, hogy ez kitüntetés, a fürdőszobák fürdőszobája. A kád rövid volt, de ülőkád volt, és ettől - és hogy nem lavórnap van - üdvözült arccal fürödtünk a harmadik emeleti szomszédnál.
WC nem volt, ahhoz ki kellett menni a folyosó végére - ahol Ica néni lakott - és kiválasztani az egyik legkevésbé csöpögős wc-t. Hogy milyen undok tudott lenni a hideg, nedves deszka, s a még sokkal hidegebb víz, ami a derekemra csepegett a tartályból. Mindig. Mindig csepegett.
Ica néni arcára még most is emlékszem. Meg az újságcikkre, amit büszkén mutatott a fiáról egy német lap oldalain, ahogy egy óriási borospoharat tart a kezében. Ica néni volt a házbéli gyerekek gyűjtőhelye, a második emeleten a folyosó végén lakott. Én legalábbis biztos, hogy ott gyűltem az öcsémmel együtt. Azok a kincsek! Mindig kaptunk tőle valamit, mindig valamit, amit a fia hozott Kintről.
Évekig őrízgettem még felnőtt koromban is egy kis kínai lampiont, amit a fia hozott Münchenből, és nekem maga volt a Lonely planet. Pedig csak egy kis műanyag vázon feszülő, tarka mintás vászon, ócska piros bojtokkal. Ki-be lehetett csukni. Ha vigyázni akartam rá, akkor összehajtottam - szépen be lehetett rogyasztani a vászon részen - és eltettem a kincsesdobozomba egy időre. Azt hiszem, Ica néni az a tipikus örök gyerek néni volt, ezért értett velünk szót olyan könnyen.
Ica néni, ahogy már említettem, a folyosó végén lakott, ami után már csak a hátsó lépcső, és a közös wc volt. Szinte minden pisilésnél ellenőriztem, belesve a csipkefüggöny résein, hogy otthon van-e. Ha otthon volt, akkor a szobaajtó nyitva volt az előszobára, és ennek nagyon örültem.
Azok még azok az évek voltak, amikor minden második szombaton még iskolába kellett menni, a tv fekete fehér volt, és kb 3 tekerős gomb volt rajta, és szinte mindenki elment a májuselsejei felvonulásra, és a zsebpénzemből a suliból jövet tejport vettem, amit másnap együtt nyaltunk el egy papírról az osztálytársaimmal, és nagyon néha a minidobozos mogyorókrémre szántam a pénzem, és Füttyös Gyuri lépett ki néha a kapualjból, egyáltalán nem ijesztően, és nem is füttyögve, ellenben bőszen csapkodva a kukát, ami az útjába került, és szinte minden héten volt egy babazsúr valakinél, és akkor volt az is, hogy a barátnőm apukája elvitt engem és a barátnőmet a Queen koncertre, és fúdenagynak képzeltük magunkat, és hogy néztük, mikor a végén elénekelte a tavasziszélt, és apukám akkor még betoppant az osztályba, mikor hazajött Kintről, és Donald rágóval borította be a termet, a tanítőnénik pedig gyöngyvirág illatú szappant kaptak, és....
Szerettem a Nefelejcs utca 43-as számú házának gyereke lenni. Szerettem élni, szerettem én lenni. Akkor.
Mire fognak a fiúk emlékezni? És belőlem mire fognak mások emlékezni?
Jó lenne Ica néninek lenni. Jó lenne gyereknek lenni.
