Diákigazolványa van K-nak

Nem is tudom, hogy fogom ezt feldolgozni. 

Igaz, hogy az övé már tipp-topp new generation, mert szkennelt kép és aláírás, kis plasztik kártya, nettül betéve egy kis plasztik tartóba....s ez erősen különbözik az én megboldogult, jó öreg elavult papírra nyomott diákigazolványomtól, amibe még jópáran tudták egyetem után is vígan gyártani gyűjteni az érvényességi pecsétet.

Nem tudom, hogy a helyek, meghatározzák-e annyira az ember sorsát, hogy visszaszivárogjunk oda, és most a gyerekem is majdnem ugyanazoknak az utcáknak a porát, zaját, fényét szívja, mint amit anno én, kislánykoromban. 

Furcsa dolog reggel végigzötyögni a trolival azon az utcán, ami engem szárba szökkentett. 

Egy hetedik kerületi, öreganyám hegedűművész pasija szerint csak proli lakókkal teli ház második emeletén laktunk, és az ablak előtt makacsul zöldellő platánfán tavasszal ott ült galambanya, galambfiókáival...majdnem elértük őket. Elérhettük volna. És újra emlékszem, hogy itt még nem volt a lakásban fürdőszoba, már a szüleim tették be a konyha sarkába a kádat, illúzióként, hogy nekünk van külön fürdőszobánk. A WC a folyosó végén volt, 5 db az egész folyosóra, és még most is érzem a hideg cseppeket a derekamon, ahogy görnyedezés közben aláhullottak a tartályból. Sötét, málladozó falak....de a sarokban lévő lakásban lakott Ili néni, minden gyerek kedvence, akinek a fia már akkor, a 80-as évek elején NSZK-ban dolgozott, és mindenféle csudálatos dolgott hozott onnan. Sokáig őrizgettem egy kis kínai lampiont: fekete keretes volt, fehér selyempapírral, elmaradhatatlan sárkányokkal és finom, selymes, piros zsinór lógott az alján. Nem gondoltam volna akkor, hogy majd ha felnőtt leszek, akkor ennyi kínai meki fogja tarkítani a várost, telis-tele sárkányos lampionokkal.

A Városligetbe jártunk játszani, ismerem az összes utcát arrafelé, majdnem mindenhol lakott egy osztálytársam. A fiam is így fog kötődni ehhez a részhez, akármilyen is, ahol most lakunk? Azt hiszem igen. Az óriási különbség, hogy én a szomszédos oviba jártam, ahonnan sokan együtt mentünk tovább a szomszédos iskolába. Jaj, az az iskola! Szerettünk oda járni, szerettem az osztálytársaimat, a papírgyűjtést is szerettem....

Annyi mindent tudnék most még leírni, bugyognak az emlékek, de....akkor még élt az édesapám. Ott még együtt jártuk az utcákat, ha itthon volt. Mert keveset volt itthon. Ő is dolgozott NSZK-ban, és Donald kacsa rágót hozott haza, meg kólás izű gumicukrot, és gyöngyvirág illatú szappant....és aztán elköltöztünk innen, és egyszercsak nem jött már haza. Haza kellett hozni. A babát is hazahozták, azt az orosz, csodálatosan szép babát, amit ő már nem tudott nekem odaadni. Poros lett a haja, már nem fénylik úgy mint régen....hiszen már lassan 28 éves. Lassan 28 éve, hogy meghalt az édesapám. 

És a fiamnak is már diákigazolványa van. És az ő apja is sokat van távol. Nem jó ez így.

Mottó nyárra: "Bérbeadó a gyerekem, azaz Kids For Rent"

Mi a fene lesz nyáron a gyerekekkel? - hördültem fel megint, mikor az oviban a nyári ovis táborról való megbeszélést követően a többi nővel, aki anya, ötleteltem.

Egyébként gyerekvállalás előtt komolyan egy ilyen stresszfaktoros tesztet kellene kitölteni az ábrándos, "virágszirmokat fog majd a gyermekem az úton szórni" (az egyébként a muskátli, és szaggatja, és ledobja a harmadikról, és te takarítod) és "Hófehérke madarai repdesnek majd a feje felett" (ha ragad a méztől, méhekre van esély..ha mástól ragad, akkor jó a döglégy is) utódokat elképzelő, rózsaszín felhőn ügető, de legalább brendonos habosbabosban gondolkodó szülőjelölteknek.

Mert amíg még otthon vagy vele nyáron, akkor max az akaszt ki, hogy miért csak te vagy ilyen béna, hogy a játszón vagy és a többi gyerekes hogy tudott elmenni a strandig, míg mikor már dolgozol, akkor meg azon morcogsz, hogy miért csak neked van ilyen hülye munkahelyed, ahol még nem kötetlen a munkaidő.

Naszal, itt a nyár (hahó, ez az összefoglaló, ne légy már hülye, a nyárnak vége, és csak 39 fok van már csak)

Szóval valamit ki kell találni, mert mind a két gyerek lassan psp függő lesz, és ezt nem szabad hagyni. Azt mondják, káros az egészségre. K kapott öcsémtől tavaly, majd apjuktól egy újat idén, így D megkapta azt, amit K kapott tavaly. (Már csak nekem kéne egy, mert engem sose hagynak játszani. Max éjjel, sutyiban.)

Megint eltértem a lényegtől, ááááá.

Naszal, ha van két gyereked, és nincs egy rakat nagyszülő, és nincsenek egymás sarkán tapodó rokonok, akik rokongyereket akarnak nyára, akkor az tiszta szívás. Főleg, ha kettő is a csemete, mely törődésileg minimum 6,3 gyereket jelent. De csak ha ketten vannak egyébként. Ha csapódik hozzájuk barát, akkor mondjuk 1,3. Fene érti, de majd felcsapom az Obádovics féle piros műbőr kötésű matematikai kiokost, hátha van benne erre egy jó képlet. És akkor ki lehetne keresni azt, ahol ez a szám a nullához közelít. Nullát mondjuk nem jó ha eléri a törődésmutató, mert akkor tudathasadás jön létre, és exotikus tünetek keletkeznének a nulla odafigyelést igénylő gyerekkupac miatt. Mondjuk arra ösztökélném őket, hogy hangosabban játszanak, hogy végre lepisszeghessem őket, hogy nadeaszomszéd!

Szóval az a zseniális gondolat jutott eszembe, hogy volt az én kisszoknyás, vagy épp fakómelegítős lánykoromban, a Városliget elején,  a kerek kőházban a lábbal hajtható kisautó-kölcsönző, éppúgy lehetne nyitni egy GYEREKKÖLCSÖNZŐT - Kids For Rent!

Az üzemmódról pedig a kölcsönadó család rendelkezhet, mint pl: nagyihajtású, vagy természetbúvárakkus, vagy lufierőműs, und zo weiter (Felvágok csak, mert a hétvégén voltunk Bécsben, és "sikerült" németül vitáznom egy török asszonysággal, akitől sulitáskát szerettem volna venni. Jó, néha angolul, magyarul, hollandul gazdagítottam a szöveget, de megértette az a lényeg. A táskát nem vettem meg. Heel schmutzig was de táska.)

Egyébként meg mivel fő a lényeg,  ezen a terven még gondolkodnom kell. Közösségi oldal, bérbaadók és bérbevevők számára.

Bérbeadó: minden 1 vagy annál több gyerekkel rendelkező, magát szülőnek érző lény.

Bérbevevő:pl

- nagymama, tengernyi idővel, és őszebb már úgysem lesz

- nagypapa temérdek pecabottal, és egy svájci bicskával

- bohókás életművészek, akik örökre nem, de 1 hétig tökéletes szülők tudnak lenni

és folytatható a lista. de maradjunk inkább a nagyikorúaknál. sajnos minden családban amjdnem kevés van belőlük...

Na..egyébként meg, ha kiszámolom, ezen a nyáron kb 200 ficcs volt a tábor erre arra. És még hülye vicceket is tanultak.

Paradicsom, fecske, miegymás, avagy egy bérház flórája és faunája

No igen, bérházlakók vagyunk. A teljesen tipikus pesti, külső-belvárosi körfolyosós, téglafalú, áporodott pinceszagú, kongó-zengő lépcsőházas, ütött-kopott udvarú, hálós szatyrot cipelő-ablakon kihunyorgó öregnénikkel, és robajló gyerekekkel  tűzdelt ház. A harmadik emeleten lakunk, Lift persze nincs.

Még emlékszem, hogy milyen átkozottul nehéz volt az a tél, amikor a nagyobb még csak 1,5 volt, a kisebb meg már kb akkora volt a hasamban, mint egy rögbilabda és fel kellett vonszolni magam az emeletre, mikor K elnyúzottan jött hazafelé a sétából, s lift híján én voltam a fuvaros. S persze mint minden anyával, a gyerek mellé jár a túlélőfelszerelés, és elsősegélyláda is, ami biztos nyom annyit, mint egy jobb bőrben lévő 1,5 éves....No, de most már kinőttük a lábuk, egészen leér a földig, így kisebb gondot jelent feljönni. Főleg, hogy  a kezük is ugyanilyen ütemben nőtt, így az is leér a földig. Remek példái vagyunk az evolúciós lépcsőháznak. Legalábbis, ami a "négykézláb feljőve feltörölöm a ruhámmal a folyosót" féle, most már standard hazaérkezést illeti.

No, de a csoda nem ez. Bízom benne, hogy egy idő után a fiúk is csak két végtaggal jönnek fel. A csoda az az, hogy ha hazajövünk, akkor a mi kis fészkünkben, házunkban egész sereg látnivalón kell végigmenni. Van, hogy még látni nem is látjuk, de a messze hangzó csivit már húzza-hívja a fiúkat először az udvarra, majd onnan, mint a csomóját vesztett lufi, kilőnek, és száguldanak fel a hátsó csigalépcsőn a legfelső emeletre.

Az udvaron egy kerti rozsdafarkú család lakik, egy magasan elhelyezkedő, valamilyen elektromos drótokat rejtő szekrényben.  Most már ritkábban látni őket, azt hiszem gyakorolják az életet. Korábban reggel oviba és munkába menet, sokszor álltunk meg nyitott szájjal családilag bámulni, ahogy a szülő cikázva közlekedik a három emelet és a szabad ég között, meg-megvillantva oly beszédes nevét adó rozsdaszínű farkát. Kicsit később már az egész madárcsalád gyakorlati színterévé vált a körfolyosó - még jó, hogy nem griffmadarak, mert a korlátok annyira nincsenek jó állapotban.

A házban a legfelső szint egy egy lakást befogadó kis ficak, a csigalépcső végén. mondjuk legyen ez a 3+ emelet. 

A fecskék pedig ott találtak maguknak fészkelőhelyet. Na ők az igazi zajcsinálók! De milyen kellemes tud lenni ez, ha megpróbáljuk kizárni azt a tényt, hogy a ház falain kívül robog a napi autófolyam, és a villamos sem aluszik.

Mi meg annyira vágyunk, vágytunk kertre, hogy kipróbáltuk a kertészkedést á lá city style. Mivel nem igazán hittem benne, hogy itt ebben a bűzben, porban, s harmadik emeleti szélviharban bármi is kibírja a már lassan őshonos borostyánon kívül, ezért majdnem csak annyiból állt a nagy veteménygyártás, mintha egy madár tojta volna ide a magot. És mégis!

Megátalkodott egy paradicsomunk van. Azt hiszem ugyan bonsaiban nyomja, de ez nem csökkenti semennyire sem azt az élményt, hogy a minap mikor ránéztünk, azt kellett látnunk, hogy ez a matchbox méretű paradicsom - bogylik, termést fejleszt, úgy csinál, mintha itt jó lenne!! Lesz a termés izében - ha kedve lesz pirosra váltani - biztosan egy kis galambszürke, és villamoscsörgés, meg vakolatpor, és fémforgács, de ez a mi balkoni-balkáni paradicsomunk lesz! Halleluja!

És igen kérem, a következő képen, már határozottan a termés mutatkozik!

Aztán persze vannak más egyéb zöldségek is: 

- egy kis tölgyfa, amit Tőserdőn szedett makkból neveltünk, 

- OBi-s fűmagkeverék, ami tényleg fű lett a végén, de csak cserépnyi,

- van egy kis tuja is, amit megmentettünk valahonnan, a teste alján még mutatja az ínséges napokat, de a teteje már ünneplőbe ötltözött

- anyu számtalan muskátlicserepe stb. stb.

És az egész egy sárga falú, koszos-poros téglás bérház virágos ölében van.

 A cigi nem az enyém..

Mi scappa la pipi....attttyaisten!

Van olyan, amikor benned maradnak a gyermekkorodból hangok, zajok, illatok, egy hirtelen oldalpillantás, egy kép a vonatablakon keresztül, a mozdulat, ahogy leültél meginni a répalét kelletlen az oviban....

És ez egy ilyen. Gyerekkorom zenei maradványa, egy lelet. Énekelgettem gyakran, tudatlan inkább, mint tudattal, ezt az egyetlen kis részletet: Miszkápálápipi, miszkápálápipi, miszkápálápipi, Papa....és újra és újra, és sokszor, és persze csak most tudom, hogy ezt nem így kell leírni, és ezt sem magamtól. 

Egyik nap ezt morogtam az orrom alatt munka közben, s csak úgy megemlítettem a szobatársaknak, hogy ez biztos valami gyerekkori nóta, de csudatudja mi lehet. Egyikőjük konyít valamit olaszhoz, és nem akartam elhinni, hogy ez, az én gyerekkori szent daltöredékem ott virít a youtube-on! És de. És még a bácsit is felélesztették, hogy elénekelje ezt a dalt 30 évvel később. 

Meg kell mondjam, jó a zenei memóriám. 

A nóta egyébként - mert most nem vagyok hajlandó leguglifordítózni - mintha a kiválasztásról szólna, és így is daloltam, szépen magyarul olyan hatéveskén, hogy aszondja....: "Pipilni kell már, pipilni kell már, pipilne kell már, Papa.."

No, ezen része az életemnek legalább állandó. Biztos kézzel tudnék felvázolni egy fél Európát átölelő toálettkalauzt. 

Ps: apu, hiányzol

Terézanyu pályázat - na ja, haha!

Szóval: meghirdettek egy ilyen terézanyus izét, két témában. Gondoltam csak úgy magam bolondítására elkezdem írni, hátha kisül belőle valami....na ja. Gondolhattam volna, hogy nem tudom csak úgy ledobni a nyűgem-bajom. 

Két témából lehet választani:

- Hány élete van egy nőnek?

- Első szerelmem története
Töpreng, töpreng, majd kis törpeng után az első témát érzem ihletősebbnek....és nekikezdek:

"Rögtön akkorának születtem, hogy az már majdnem kettő. Abban az időben nem volt divat, hogy anyu magzatvédő vitamint szedjen, így hál’ isten nem növeltek még nagyobbra. Megboldogult nagyanyám, mikor meglátott, állítólag kis hallgatás után megjegyezte anyumnak, - aki szintén valami kis rózsaszín, kopasz csomagra várt - nem törődve pszichológiával, és lelki bajokkal: „Nem baj lányom, de azért a miénk!”.

Azóta sem tudom eldönteni, hogy ez a welcome - mondat, vagy a rossz csillagzat, vagy mi irányítja az életem, mert egyet biztosan tudok – nem én.

37 éves vagyok, két kis nagyravágyó örökössel a sarkamban. Felvetődik bennem a kérdés, hogy hány élete, megélt élete lehet egy nőnek, aki még az anyjával él, maga is anya, dolgozik, és a pasija folyton külföldön van? És igen! Aki most azt mondta, hogy „tudja a fene”, az jár legközelebb az igazsághoz. Persze, mert erre még nem találtak ki semmit.

Valahogy szaporítani kéne a nagyszülőket. Próbálkoztam, nem mondom. Regisztráltam a nagyit egy társkereső oldalon, de talán a „vén kéjencek kíméljenek” szlogenből a NE szócskát nem kellett volna kihagyni. Utaztam már szószátyár taxissal is, akivel majdnem szerveztem egy vakrandit, szintén nagyinak. Otthon azonban visszacsengett a fülemben, ahogy a taxis a kishölgy-kisnaccsád fordulatokat minden egyes sarkon az orromra szegezte szinte, és nem, ennyire nem tudok nyitott lenni. Ilyen mostohanagypapa nem kell, bocs, Nagyi!

Így, tetszik-nemtetszik, marad a felállás: nagyi, anyja lánya, anyja lánya gyerekei, és olykor egy anyja lánya pasija. Ebből a felsorolásból tisztán látszik, hogy nálunk bizony matriarchális társadalom van. Egy élettel máris kevesebb? Sok szavam ugyanis nincsen. Amikor van, az úgy hallék, mintha dac szülte volna. A dolgok nem velem történnek, hanem általa, körülötte élünk meg mindent. Lám, most is róla írok....

...................

"

És itt rájöttem, hogy kész, nyista. Ebből megint ugyanaz sül ki, mint mindenemből. Anyámat hibáztatom az elcseszett életemért, mert nem tanított meg önálló, bátor, önmagáért kiálló nőnek lenni. Vagy magamtól lettem ilyen?

Mindegy, a lényeg a lényeg. Semmi terézanyusan bohókásan sanyarú, vagy hajlóbálósan vidám életutat nem tudok nemhogy 5felé-5félét, de egy normális láncra sem felfűzni.

Csessze meg, valamin változtatni kell.