Van egy orosz mese, gyerekkoromból nekem is rémlett, de leginkább a versike belőle. Időnként, akár azért mert épp nincs kedvem máshoz, vagy azért, mert kellenek a kapaszkodók, az ismerős dolgok, vagy csak azért, hogy együtt skandálhassuk a fiúkkal, és elmondhassuk mi is, hogy ki mire vágyik...szóval időről-időre előveszem ezt a mesét.
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfelé,
szállj el, szállj el százfelé!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -...(kívánság)
A könyvet ráadásul egy kicsi, sötét, szuterénban bújó antik boltos polcán találtam, ezért jár hozzá egy olyan jó meleg érzés, amit a bajai nagyi, vagy a szentiváni rokonok padlásán túrkálva éltem át. A félhomályos-poros-kicsit fullasztó meleg mindig rejtett valami elfeledett ruhadarabot, ami ismerős volt a megfakult fényképekről, vagy egy kalendáriumot, amiben már lakott ugyan pár nemzedék moly és pók, de még mindig büszkén hirdette a bort-búzát-békességet az újévi oldalon, és páratlan bölcsességeket ontott a magamfajta naív városi gyereknek az év minden napjára ganéjozást, és időjárást illetően.
Meleg persze nemcsak azért volt, mert hidegben amúgyis perverz dolog lenne a padláson molyolni, hanem mert többnyire a nyarak adtak lehetőséget ilyen padláson turcizós, kotorászós eseményekre, amire sokszor a szomszéd gyerekekkel bandázva kerítettünk sort. Milyen jó is volt, ki-beugrálni az ablakon titokban, pedig közben a szívünk majd megállt, hogy nehogy a nagypapa észrevegye, mert annak már a szigorú nézésétől is tél lett a nyárból.
Sokkal nagyobb csínytevéseink nem voltak. Érzem az orromban az utcán lerakott kavicshalom illatát, amiből órákig tudtuk kotorni a lapos kavicsokat, és csak a fülbemászók rettegett hada szakított fel egy-egy sikolyt a lányok torkából..enyémből is, persze, de még milyet! Ezt a jó kis sikoltozós szokásomat azóta is lelkesen őrzöm, már már védjegyem. A kavicshalomtúrásért persze járt a szigorú nézés, hogyne járt volna. Rendes porta előtt nincs rumli. A nagyszüleim, anyu szülei aztán nem hagyták, hogy a szomszédok szája legyen a históriás könyvük viselt dolgaikról.
A napokban, mikor mentünk a V-hoz ebédre, és a rakparton hajtottunk végig, döbbenten láttuk, hogy a Duna olyan alacsony, hogy látszik a híd lába. És sosem hallottam, de anyunak felidézte a nagymamám sóhaját, aki legszebb korszakaként azt élte meg, mikor a nagypapámmal Bajáról hajóval hozták fel a kofákat árustul Pestre. Micsoda élet! És mennyire belémmart, hogy milyen bezárt, levegőtlen, és színtelen életet élünk. Arról nem is beszélve, hogy mennyire nem tudok semmit akár a nagyszüleim viselt dolgairól sem. De még saját anyuméról is csak suttyomban elolvasott fiatalkori szerelmes leveleiből hullanak elém morzsák.
Szóval, hogy mire is vágyunk? A mese röviden arról szól, hogy egy kislány elindul perecet venni, amit útközben hazafelé elkótyavetyél, de valami csoda folytán összeakad egy nénivel, akinek a kertjében terem a hétszínvirág, hét kívánsággal. És a kislány természetesen az első hat kívánságot könnyen gyorsan kimondja, és azon veszi magát észre, hogy már csak egy kis szirom van. És csak rájön...rájön, hogy olyan dolgokra vágyik, melyekre lehet, de a pillanatnyi örömön kívül elenyésznek, pótolhatók, léha kívánságok. Majd útjába akad egy kisfiú, akivel nagyon szeretne játszani, de a kisfiú sánta. A kislány megtalálja a kívánságát, és odaajándékozza a kisfiúnak a járás képességét, magának meg egy barátot. Happy end? Szerintem igen.
Mese közben mindig elgondolkodom én is, hogy mire vágyom igazán. Azt hiszem, meg kellene tanulni vágyakoznunk. Valahol olvastam egy kavicsos hasonlatot. Béna dolog más agyszüleménypét lopkodni, de mit tegyek, ha olyan jó vizuálissá teszi nekem a szellemét a mondanivalónak, amennyire nekem szükségem is van rá. Adott egy üveg, meg különböző méretű kavicsok. Ha a nagyokat tesszük be előbb, utána még fér a közepesből, a kicsiből, és az igazán apróból is mellé. Ha az aprólékkal kezdjük, utána már igazán nehéz beletuszkolni nagyot. Néha félek, hogy én csak aprólékkal töltöttem meg eddig is azt az üveget. Pedig igazán igyekszem gondolkodni, jól gondolkodni, de valahogy mindig elcseszem ezzel a balkáni szívemmel, vagy minek nevezzem ezt a ujjongó-borongó lelket, amit kaptam? És hogy mire vágyom...megsúgom magamnak, ha megtaláltam az igazi vágyam. Az aprólékból, és közepesből van pár maréknyi, de szeretném, hogy férjen még a nagyobb méretű kavicsból is. Vagy ez olyan téves hozzáállás, mint a legjobb falatot a végére hagyni, de akkor már dugig vagyunk, és nem tudjuk élvezni?
Hétszínvirág mese
Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja -- Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána.
-- Jaj, te rossz kutya - kiabált Annuska, s a kutya után eredt.
Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka.
-- Kislány, kislány, miért sírsz?
Annuska elmesélte hogy járt.
Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá:
-- Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad.
S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék.
-- Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül. Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! - se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket.
Mit csináljon?
Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt:
-- Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág.
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt.
Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel.
Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: "Bízzon, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni."
Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve.
A váza pedig leesett, ezer darabra tört.
-- Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? - kiáltott be anya a konyhából - Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat?
-- Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el- Rosszul hallottad! - kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép legyen.
Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek.
Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni. Kint a fiúk éppen "Északi sark"-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva.
- Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani!
- Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark: Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra!
- Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka.
- Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás.
- Szóval nem vesztek be?
- Nem! Eredj!
- Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi.
Pukkadjatok meg!
Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön. Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körüs-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű.
Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van.
- Jaj, mamácskám, megfagyok! - kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégycsapok az esővízcsatornáról.
A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első - ni, jeges, a másik - ideges, a harmadik - talpas, a megyedik - tenyeres, az ötödik - lába kicsit csámpás, a hatodik - szeme tüzes lámpás, a hetedik - a legislegmérgesebb.
Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hoyg le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön.
Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta.
- Na hol az a te híres Északi-sarkod?
- Ott voltam.
- Hiszi a piszi, bizonyítsd be!
- Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam!
- Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap!
Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. "Na - gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka."
Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy a világ minden játéka az enyém legyen.
Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pipslákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy "papa, mama!" - "papa, mama!". Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá.
Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák mégjobban rikácsolta. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudják mitévők legyenek.
- Elég, elég: - kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva - elég lesz!
Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek...
De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel.
Annuska felszaladt a lépcsőn - a játékok utána. Ki a balkonra - a játékok a nyomában. Föl a padlásra - a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt.
S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínviráhgjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta.
"Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom."
Megy az utcán s töri a fejét.
"De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, gy fél kiló savanyúcukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és?
Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim.
Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. csak el ne hamarkodjam, ez a fő."
Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszercsak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját.
- Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak?
- Vityának, hát téged?
- Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát!
- Nem lehet. Sánta vagyok.
Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van.
- Milyen kár! - mondta Annuska - nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled.
- Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre.
- Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! - kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. - Ide nézz!
S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte:
Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -
hogy Vitya lába meggyógyuljon.
A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.
