Hát ez eltört

Vasárnap. 12.35. Jégpálya. Huss, zsutty, plotty, reccs. Ööööö, valaki, héééé...Móni!! Nézd!...Hmm, mi van?? Nézz a kezemre!..

Hát ennyi. A bal csuklóm 37 évnyi mindennapi munka után pihenőt vett ki. S alakban. A szívás, hogy nem tudja, hogy a tervezett pihenést követően lesz aztán nemulass mindenféle ínycsiklandó tréninggel megspékelve...

Pedig mennyi mindent csinált!

Kisebb korában biológiai kísérleteket folytatott - ugyan a kivinövénykét Csöpi, a tacskódög ledarálta, és a bab-borsó keresztezése sem úgy sikerült, ahogy kellett volna, de sütött a nap, és égetett a homok, és jó volt.

Aztán kajakozott a Dunán, hol kajakban, hol farönkön.

Egész kis fiatal csuklócska korában már tudta, hogy kell feltenni a gilisztát a horogra.

És iszapban turkálni, sulymot szedegetni, szövögetni, csónakázni már smafu??

Nem beszélve arról, hogy görög hullámokat pacskolt, holland rózsa böködte, spanyol nap barnította, s a legjobb sátrakat együtt dobta össze más baráti csuklókkal...

És egyszercsak egy baba szívével egy ritmusra dübörgött a vér benne, majd kicsit később ringatta a kicsi lényt, terelgette, ölelgette.

És most ennyi. Elfogadom. Mindenkinek szüksége van pihenésre. Igyekszem tiszteletben tartani, kedves középkorú Bal Csukló!

Todományosan...

Gondoltam itt az ideje todományosan csökkenteni a kerületem. Még csak negyedik napja vagyok ennyire todományos, de már szédülök. Pedig nem is a nagy bendőm, hanem a gének a ludasok.
Ha legalább az lenne, hogy eddig mondjuk mindennap 3 db sült csirkét, a sarki vegyesboltot, meg egy fél mammutot fogyasztottam volna..de nem. A nagy segg családilag predesztinált. Pontosabban én azon termetes dédanyám testében élek, aki feldönthetett volna egy gémeskutat is, akkor sem ficcen arrébb haja szála sem. A fotó, amit láttam róla - egy stabil asszony ül egy tanyaudvaron, olyan eltökélten, hogy menten vigyázzbaállsz. A látvány pedig szinte tapinthatóan visszadja a kort: az áll alatt szorosra csomózott kendő, a tisztes ölbeli kéztartás, mely az elébb simogatta el a kötény hullámait, s a hivatalos fényképezkedős arckifejezés.

Miért is akarok fogyni? Azt hittem, csak az éveim múlnak, s ha lélekben fiatal vagyok, akkor úgyis úgy maradok. De nem. Már reccsen a derekam, roppan a nyakam, nyögve hajolok le...jaj. A testsúlyom eddig mindig csak az optikai kellem miatt érdekelt, s most ráébredtem, ha én akarom felneveleni a sarjaim, (s mivel még mindig nem liftes házban lakunk), akkor itt bizony sürgős beavatkozásra van szükség.
Vannak persze sajátos képességeim - evidens, hogy nagy test, nagy élvezet, de most ezt hagyjuk.

Így most todományos vagyok. Ez azt jelenti, hogy csináltam egy snájdig excel táblát, a fenyegető DIÉTA elnevezéssel, s most abban sokkolom magam az étkek mindenféle értékével - vagy értéktelenségével. Lassan az ember azt érzi, hogy ha a kanalat szopogatja, az is minimum 50 Kcal-val ér fel, így igen meg kell nézni, hogy mit szopogatunk. Ugye.

Azt hiszem itt az idő, hogy magamba gyűrjek egy 150 kcal-t érő pogácsát, meg az istentudja mennyi sima joghurtot. A bifiduszosat, naná. Hadd durranjon.

Nem tudok aludni

Mostanában nem tudok aludni. Együtt éledek a természettel? Aztán majd engem is odacsap a holnapi -8 fok? Újra kéne születnem. Higgyek az újjászületésben? Lássuk: ha nagyon hisz valaki valamiben, akkor valósnak érzi - ergo, ha nagyon hiszek abban, hogy mikor utoljára nézek szembe az élettel, akkor az lesz az első pillantásom is?

Hogy miért is kéne újjászületni? Megismerni vágyom magam, s ugyanilyen intenzitással másokat is, de máris az Idő sürgető ujja kopácsol a vállamon - erre nincs időd!, mondja. Elküldeném a fenébe, de együtt ketyegünk.

Le kellene ülni.

Le kell ülni.

A leggonoszabb szó - hiábavalóság.

Az idő pénz, mondják. Az idő nem vár. Sajnálom az Időt. Mit tesz, ha elfáradt? Mit tehet, ha vendégségbe menne? Nincs, ki átveszi a helyét. Csak egyet tudok, aki ebben jó lehet...az Örökkévalóság. Van, aki azt mondja létezik. De ha azt mondom létezik...akkor az végződik is. Ami létezik, az elmúlik, felbomlik, átalakul, s mindent csinál, csak...nem örök??

Találkozás a régi....

Barátnőkkel. Kivel mással:-)

És rájössz, hogy miért ők azok, akikkel akár többévnyi kihagyással is, de ugyanúgy lehet és akarsz és tudsz is beszélgetni. Lehet közben fos, meg virágos jókedv, mi átment rajtam és rajtuk is, elmesélni sem lehet, talán nem is érdemes mindent.

Már mind megbabásodtunk, ebből kifolyólag már egyikünk sem néz úgy a másikra mint valamira ufóra. Szaros, elegetevős témákat is meg kell beszélni, de olyan jó, és mennyire hiányzik és hiányzott, hogy hozza mindenki a formáját, és tudunk nevetni még mindig a semmin. E. megint soványos világát éli, kedvesen fogadom, és lecsontvázazom. S szeretem azért, mert ezen nem sértődik meg, vagy legalábbis nem mondja. Kr. pedig...:-) bírom, na. Nem kell nagyot mondani ahhoz, hogy boldoggá tedd, és ez is olyan jó. Ka. meg végre közénk tartozik: szoptat, gyereket nevel, emiatt időzavarban van, de ez mind jól áll neki. Én meg? Nem tudom, én mi vagyok nekik, de remélem hasonlóképp éreznek.

Proszit! Ha lenne mit és kivel, a képernyő előtt kuporogva:-) Mondjuk ez így is jó, és folyt köv. .....

Fájdalmak...:-)

Szánkózni voltunk a parkban. A hó már sárosan lotyogott, kezdtek fáradni a végtagok is. K hirtelen elfáradt. Mindig hirtelen fárad el, átmenet nélkül. Struccos kedvűen elvonult egy nagyobb Lonicera árnyékába. A többiek még önfeledten szánkóztak, sárcsúszkáztak, de lassan már mi, felnőttek is úgy éreztük, hogy a delet túl rég ütötte el a fák mögött ágaskodó templom harangja, így összetrombitáltuk a gyerekeket. Vidáman biztattuk őket morcos társuk megkeresésére, s el is tűntek apránként mindannyian a bokrok között. Egyszercsak D előbukkan, rettenetes keservesen zokogva.
- Mi a baj kicsi?
- Bántott a K!
- Hol fáj, szívem?
- Teljes erőből belevágott a lelkembe és most nagyon fáj..hüpphüpppbrüghühüühűűű

S az ember nem tudja, hogy rejtse el jókedvét, látva miként cseperedik sarja szókincse, miközben persze erősen öleli a kis remegő testet, csak minél hamarabb apadjanak el a könnyek ....

Lehet, hogy nála a bánat ad okot a szóvirágokra (egyébként nem), de mikor "kapott egy pofont a kezére" a bátyjától, magamban ismét derűsen néztem a világba...