Lagziban voltunk. M. Judit esküvőjén. Egy különleges katicás templomban adták össze őket, valami olyan kis községben, ahol a fűszálak el voltak egyengetve, és még azt is lehetett tudni, hogy melyik utca merre van. Bár a hely maga olyan kis kicsi, hogy az sem igazán nagy baj, ha eltévedünk, s közben lehet gyönyörködni a tüchtig kis utcákban.Az lagzi meg igazi felüdülés volt pesti közönytől, és tuctuctól megfáradt lelkemnek. Azonkívül, hogy az étek ehető volt, sőt finom, hogy az egész egy lovastanyán zajlott, ahol még elkaptunk egy épp ott élvezkedő francia csoportnak előadott lovasbemutatót is, elvittek minket fenékrázós kocsikázni, nem mellesleg a zene olyan jóféle szintismulatós gyerehopp volt, az emberek kedvesek voltak!! Kedvesek. Már lassan nem is tudom, milyen egy kedves ember. Jobb napjaimon, ha tükörbe nézek, akkor...
A fiúkban azt hiszem vidéki vér csorog, hamar azonosultak a légkörrel, meg a földkörrel is. A tánckört kifelejtettem. Hajnali egyig mulattak. Én addig némi béliz igénybevételével próbáltam jófej felvigyázó lenni. Csak egyszer tűnt el majdnem a kisebbik. Hamar meglett. Ittam gyorsangyorsan még egy bélizt a nagy ijedelemre.
A legjobb mégis az volt az egészben, hogy a páros merte a boldogságot választani, vagy legalábbis belevágtak...
